Nóra ajkába harapott. A cicát a munkahelye közelében találta – apró, csuromvizes jószág volt, aki reszketve bújt meg egy kirakat árnyékában. Nem tudott elmenni mellette szó nélkül, és akkor még nem sejtette, milyen vihart szabadít ezzel a házra.

…apró, esőtől csuromvizes teremtmény volt, aki vacogva húzódott meg egy eresz alatt. Igaz, Márknak tényleg volt allergiája, de enyhe, és ő maga vetette fel, hogy talán mégis megtarthatnák a kicsit. A botrányt nem ő csapta – hanem Beáta, aki addig erősködött, míg végül a cicát menhelyre nem vitték.

– És ott van az a munkája is… – folytatta Beáta ingerülten. – Egy ruhaboltban eladó! Diplomával a zsebében! Építhetné a karrierjét, mint az én Márkom. De neki az a fontos, hogy emberekkel foglalkozzon! És az nem számít, hogy alig keres valamit?

Nóra némán törölte le a könnyeit a pulóvere ujjával. Az állása volt az egyetlen hely, ahol értékesnek érezte magát. Ahol számított a véleménye, ahol megbecsülték – a kollégái és a vásárlók egyaránt. Ott nem „Márk felesége” volt, és nem „Beáta menye”, hanem önmaga.

– De tudod, mi az egészben a legfelháborítóbb? – halkította le a hangját Beáta, mintha valami sötét titkot készülne megosztani. – Tegnap véletlenül belenéztem a telefonjába…

Nóra gyomra görcsbe rándult. Tegnap este a barátnőjének írt üzeneteket. Kiöntötte a szívét, panaszkodott, és…

– Képzeld, pszichológushoz jár! – csattant fel Beáta. – Azt állítja, depressziós! Hát van képe ilyet mondani, ilyen férj és ilyen anyós mellett? Az én időmben…

Abban a pillanatban Nóra úgy érezte, mintha átkattant volna benne valami. Egy láthatatlan kapcsoló. A könnyei elapadtak, a keze nem remegett tovább. Lassan megtörölte a kezét, elővette a telefonját a zsebéből, és tárcsázott.

– Márk? Szia. Szeretném, ha hazajönnél. Beszélnünk kell. Most. Igen, fontos. Itthon várlak.

Miután letette, ellenőrizte, elzárta-e a csapot, gondosan felakasztotta a konyharuhát, majd kilépett a helyiségből. Ideje volt változtatni. És az első lépés az őszinteség lesz – a férjével, saját magával, és ha kell, Beátával is.

Odakint közben szemerkélni kezdett az eső, mintha a fülledt nyári délelőtt minden keserűségét és sérelmét próbálná lemosni.

Márk negyven perc múlva érkezett meg. Addigra Nóra átöltözött, a haját rendezett copfba fogta, és még a kedvenc rúzsát is felkente – azt, amit rendszerint csak különleges alkalmakra tartogatott. Most is annak érezte ezt a pillanatot.

Az ajtó csapódása és sietős léptek zaja töltötte be az előszobát.

– Nóra? – szólt be Márk, hangjában aggodalom csengett. – Mi történt?

A nő nyugodtan lépett elé. Egyenes háttal állt meg előtte, tekintete tiszta és határozott volt. Márk az ajtóban torpant meg, még a zakóját sem vetette le.

– Beszélnünk kell – mondta Nóra csendesen. – Rólunk. Az édesanyádról. Mindenről.

Márk lassan leakasztotta magáról a zakót, és a fogasra tette.

– Anyával van valami?

– Nincs – rázta meg a fejét Nóra. – Jól van. Kint ül a verandán, teázik Zsuzsannával, és épp azt ecseteli, milyen haszontalan meny vagyok.

Márk arca elsápadt.

– Tessék?