Nóra lehunyta a szemét. Tegnap valóban hibázott: elsózta a borscsot. A levest, amit már százszor elkészített. Most mégis félrement minden.

Talán azért, mert előző éjjel ismét zokogva aludt el egy újabb negatív terhességi teszt után.

– Tönkretette a levest! – jelentette ki diadalmasan Beáta. – Képzeld el, bemegyek a konyhába, és olyan sós, hogy lenyelni sem lehet! Az én Márk fiam persze egy szót sem szólt, mind megette. Aranyszívű gyerek, mindig is az volt…

Nóra keserűen elmosolyodott. „Az én Márk fiam” – a harmincöt éves, nagyvállalatnál osztályvezető férje valóban szó nélkül megette az egészet. Sőt, még repetát is kért. Később pedig hosszasan kért tőle bocsánatot az anyja viselkedése miatt.

– Pedig mennyit magyaráztam neki – folytatta Beáta. – Mutattam, tanítottam. Hiába. Mintha szándékosan csinálna mindent az ellenkezőjére.

Nóra keze remegni kezdett, a tányér kicsúszott az ujjai közül, és csörömpölve a mosogatóba zuhant. Szerencsére nem tört el.

– Jaj, mi volt ez a zaj? – kapta fel a fejét Zsuzsanna.