– Képzeld, pszichológushoz jár! – csattant fel Beáta. – Azt állítja, depressziós! Hát van képe ilyet mondani, ilyen férj és ilyen anyós mellett? Az én időmben…

Abban a pillanatban Nóra úgy érezte, mintha átkattant volna benne valami. Egy láthatatlan kapcsoló. A könnyei elapadtak, a keze nem remegett tovább. Lassan megtörölte a kezét, elővette a telefonját a zsebéből, és tárcsázott.

– Márk? Szia. Szeretném, ha hazajönnél. Beszélnünk kell. Most. Igen, fontos. Itthon várlak.

Miután letette, ellenőrizte, elzárta-e a csapot, gondosan felakasztotta a konyharuhát, majd kilépett a helyiségből. Ideje volt változtatni. És az első lépés az őszinteség lesz – a férjével, saját magával, és ha kell, Beátával is.

Odakint közben szemerkélni kezdett az eső, mintha a fülledt nyári délelőtt minden keserűségét és sérelmét próbálná lemosni.

Márk negyven perc múlva érkezett meg. Addigra Nóra átöltözött, a haját rendezett copfba fogta, és még a kedvenc rúzsát is felkente – azt, amit rendszerint csak különleges alkalmakra tartogatott. Most is annak érezte ezt a pillanatot.