Az ajtó csapódása és sietős léptek zaja töltötte be az előszobát.

– Nóra? – szólt be Márk, hangjában aggodalom csengett. – Mi történt?

A nő nyugodtan lépett elé. Egyenes háttal állt meg előtte, tekintete tiszta és határozott volt. Márk az ajtóban torpant meg, még a zakóját sem vetette le.

– Beszélnünk kell – mondta Nóra csendesen. – Rólunk. Az édesanyádról. Mindenről.

Márk lassan leakasztotta magáról a zakót, és a fogasra tette.

– Anyával van valami?

– Nincs – rázta meg a fejét Nóra. – Jól van. Kint ül a verandán, teázik Zsuzsannával, és épp azt ecseteli, milyen haszontalan meny vagyok.

Márk arca elsápadt.

– Tessék?

– Ülj le – mutatott a kanapéra Nóra. – Hosszú beszélgetés lesz.

És elmondott mindent. A véletlenül kihallgatott beszélgetést, az állandó bírálatokat, azt, hogy Beáta a magánüzeneteiben kutat. Beszélt arról is, mennyire igyekezett megfelelni, hogyan próbált beilleszkedni az „ideális meny” szerepébe, és milyen kimerítő volt ez az örökös bizonyítási kényszer. Megemlítette a terápiát is. Azt, mennyire elfáradt abban, hogy úgy tesz, mintha minden rendben lenne.