Esténként gyakran egyedül sétált a városban. Az őszi utcák, a kirakatok fényei, a sarki pékségből kiáradó friss kenyér illata mind új színben tűntek fel előtte. Olyan apró részleteket vett észre, amelyek mellett korábban közönyösen elsétált.

— Mintha most tanulnál meg igazán élni — jegyezte meg egyszer Eszter.

Nóra elmosolyodott.

— Pontosan ezt teszem. Most először magamért élek.

Néhány hónappal később Márk mégis megpróbált beszélni vele. A munkahelye előtt várta meg.

— Nóra, kérlek, hallgass meg — kezdte bűnbánó hangon. — Rájöttem, hogy hibáztam. Anya túllőtt a célon, és én sem álltam a helyzet magaslatán… Adj még egy esélyt.

Nóra nyugodtan nézett rá. Nem volt benne harag, csak tiszta bizonyosság.

— Tévedsz, Márk — felelte halkan. — A tisztelet nem olyasmi, amit egyszer el lehet taposni, aztán visszakérni. Nincs második esély.

A férfi a kezéért nyúlt, de ő finoman elhúzódott, majd sarkon fordult. A mellkasában nem fájdalom lüktetett, csupán enyhe szomorúság és a döntése iránti rendíthetetlen hit.