Eltelt egy év.

Nóra már egy saját lakásban élt — nem nagyban, de barátságos, világos otthonban. A nappaliban az ablak mellé helyezett íróasztalnál dolgozott esténként, a polcokon design könyvek sorakoztak, jegyzetekkel tele.

Az egyedüllét többé nem jelentett magányt. Barátok, szakmai sikerek, új ismeretségek és hobbik töltötték meg a napjait tartalommal. Néha eszébe jutott az esküvő utáni reggeli veszekedés, és már nem tragédiaként gondolt rá, hanem fordulópontként — sorsszerű ajándékként.

Megtanulta: jobb egyedül járni az utat, mint olyan kapcsolatban maradni, ahol megalázzák.

— Soha többé nem hagyom, hogy cselédet csináljanak belőlem — mondta egyszer Eszternek egy pohár bor mellett. — Inkább megyek előre egyedül, mintsem valaki mellett toporogjak, aki visszahúz.

Eszter mosolyogva emelte a poharát.

— Az új Nórára.

Összekoccant a két pohár, és Nóra szívében először érzett teljes bizonyossággal valamit: valóban új fejezet kezdődött az életében.

❦

– Jó napot, Hajnalka. Megvagyunk, dolgozom, a gyerekek most vakáción vannak. És maguk hogy vannak? Nem számítottam a hívására.

– Jaj, Eszterkém, inkább ne is kérdezd! Nagyon rosszul. Egyik baj ér a másik után, képtelen vagyok kilábalni belőlük. Most például eltört a lábam, fekszem, menni sem tudok, pedig itt a nyár, a munka nem vár. Az öreg is betegeskedik, egyedül semmire sem megy. A ház körül is lenne tennivaló, a kertben is akad elég dolog.

– Értem. Kitartást kívánok, remélem, hamar rendbe jön.

– Könnyű azt mondani, hogy rendbe jövök! De hogyan, amikor minden összecsap a fejem felett?