Kint a folyosón fagyos csönd uralkodott. A családtagok feszengve toporogtak, senki sem számított ilyen határozott elutasításra.

– Láttad ezt? – sziszegte felháborodva Ildikó a fiához fordulva. – Kitett minket! Engem, az anyádat!

Márk elsápadt. Az ajtót bámulta, mintha csak most értené meg, hogy ez nem hiszti és nem pillanatnyi sértődés, hanem végleges döntés.

– Anya… talán nem kellett volna így, ennyien idejönnünk – jegyezte meg bizonytalanul. – Lehet, hogy megijedt.

– Megijedt? – csapta szét a karját Ildikó. – Inkább elszemtelenedett! Ezt nem hagyom annyiban. Haza fogjuk vinni, bármi áron.

A velük érkező Réka óvatosan megszólalt:

– Ildikó, talán jobb lenne időt adni nekik. Tegnap még menyasszony volt. Lehet, hogy csak nehéz neki ez az egész.

– Pontosan! – vágta rá Márk. – Meg kell szoknia a családi rendet.

Ildikó ököllel csapott a korlátra.

– Majd megszokja… de nem így fog ez véget érni.

– …majd megszokja… de nem így fog ez véget érni.

– Meghátráljunk? – fakadt ki Ildikó újra, mintha saját gondolata is olaj lett volna a tűzre. – Ha most engedünk, holnap már a fejedre nő! Ma nem hajlandó reggelit készíteni, holnap meg azt várja, hogy te pucold ki a cipőjét!

A rokonság tagjai zavartan néztek egymásra. A jelenet kezdett kellemetlenné válni: úgy festett, mintha egy szökött tárgyat akarnának visszarángatni a helyére, nem pedig egy élő embert meggyőzni.

Amikor hazaértek, Ildikó nem talált nyugalmat. Fel-alá járkált a nappaliban, léptei ideges ritmusban koppantak a parkettán.

– Mutasd meg, hogy van tartásod, fiam – ismételgette. – Nem hagyhatod, hogy egy asszony irányítson.

Márk a konyhaasztalnál ült, előtte a kihűlt tea, amelyhez hozzá sem nyúlt. Nóra mondatai visszhangoztak a fejében: „Nem tartozom senkinek semmivel. Főleg azok után nem, ahogyan megaláztatok.”

Először merült fel benne komolyan a kérdés: valóban igazuk volt azon a reggelen? Nem lépte át Ildikó a határt? És ő maga? Nem viselkedett zsarnokként?

– Anya… – szólalt meg óvatosan. – Mi van, ha nem jön vissza?

– Vissza fog! – vágta rá Ildikó határozottan. – Hová menne? Fiatal, tapasztalatlan. Kicsit durcáskodik, aztán majd szépen hazatalál.

A hangja azonban már nem csengett olyan rendíthetetlenül, mint korábban.

Eközben Nóra Eszter nappalijában ült, vállára húzott takaróval. Nem hallotta a lépcsőházban elhangzó indulatos szavakat, sem anyósa felháborodott kifakadásait. Tekintete a gyertya lángjára tapadt, amelyet Eszter a meghitt hangulat kedvéért gyújtott meg. Furcsa, szelíd nyugalom töltötte el.

Azt hiszik, visszamegyek. De nem fogok. Soha többé.

A telefonja továbbra is kikapcsolva hevert a táskájában. A munkahelyén szabadságot vett ki, így volt egy hete átgondolni mindent. Érezte, hogy ez a hét választóvonal lesz a régi és az új élete között.

– Tudod, hogy még próbálkozni fognak, igaz? – kérdezte Eszter, miközben egy bögre forró kakaót tett elé.

– Próbálkozzanak csak – felelte Nóra nyugodtan. – Az ajtót többé nem nyitom ki nekik.

Teltek a napok. Márk egyre mélyebbre merült a hallgatag töprengésben. A munkahelyén szétszórt volt, otthon ingerült. Ildikó tovább hajtogatta a „feleség kötelessége” és az „engedetlen asszony” szólamait, de Márk szívében lassan aggodalom vert gyökeret.