Tudta, ha Nóra beadja a válókeresetet, nem lesz eszköze visszatartani. És akkor mindenki – a szomszédok, a kollégák, a rokonok – arról suttognának, hogy a felesége már az első napon faképnél hagyta.

Éjszakánként a plafont bámulta. Talán túl messzire mentem? – gyötörte a gondolat. Elég lett volna átölelni, megköszönni az előző napot… és én mégis…

Szavak azonban nem hagyták el a száját.

Egy hét múltán Ildikó ismét előállt az ötlettel.

– Újra elmegyünk hozzá. Összeszedem a családot, és ha kell, szégyenszemre, de hazahozzuk.

Márk lassan felállt az asztaltól.

– Nem, anya – mondta váratlan szilárdsággal. – Én oda többé nem megyek.

Ildikó döbbenten kapta fel a fejét.

– Megőrültél?

– Ha Nóra elment, oka volt rá. – Márk hideg elszántsággal nézett anyja szemébe. – Nem akarok magam mellett tartani egy nőt erővel, aki gyűlöl.

Ezzel sarkon fordult, és szó nélkül a szobájába vonult, magára hagyva az értetlenkedő anyát.

Közben Nóra Eszter konyhájában ült, és egy munkahelyi történeten nevetett, amelyet a barátnője mesélt. Hosszú idő óta először nevetett felszabadultan. Az ujján még ott csillogott a karikagyűrű, de legbelül már tudta: hamarosan egy ügyvéd íróasztalfiókjában végzi.

Soha többé nem tűri, hogy bárki lustának nevezze vagy parancsolgasson neki.

A válást gyorsan lebonyolították. Közös vagyonuk alig akadt, a házasság túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy bármit is összekössön rajtuk kívül – és ők maguk ekkorra már végleg két külön útra léptek.

Az ügyintézés meglepően gyorsan lezajlott. A házasságkötés alig egy hete történt, így a papírmunka is jóval egyszerűbbnek bizonyult, mint amire Nóra számított. Amikor beadta a szükséges iratokat, és kilépett az anyakönyvi hivatal ajtaján, úgy érezte, mintha egy súlyos teher gördült volna le róla.

Megállt a lépcső tetején, mélyet szippantott a csípős novemberi levegőből, és hosszú idő után először mosolyodott el őszintén. Nem kényszeredetten, nem udvariasságból, hanem belső nyugalomból fakadóan.

Szabad vagyok.

A telefon, amelyen Márk napokon át szinte megállás nélkül hívta, ekkor végleg kikapcsolva került a fiók mélyére. Nem akarta többé hallani a csengését, sem a mentegetőzéseket.

Eszter ezekben a hetekben igazi támasznak bizonyult.

— Előtted az egész életed — mondta egy délután, miközben két gőzölgő kávét tett az asztalra. — Hidd el, sokkal izgalmasabb lehet, mint amit eddig elképzeltél.

Közösen járták a boltokat, új ruhákat választottak, amelyek már nem egy „példás feleség” szerepét tükrözték, hanem egy magabiztos nőét. Eszter ragaszkodott hozzá, hogy Nóra látogasson el egy fodrászhoz is. Amikor a friss frizurával a tükörbe nézett, szinte rá sem ismert önmagára.

— Ez vagyok én — suttogta, ujjai végigsimítottak a rövidebb, lágyan omló tincseken. — A valódi énem.

A munkahelyén együttérzéssel fogadták. A vezetője külön félrevonta.

— Vegyél ki annyi időt, amennyire szükséged van — mondta megértően. — De tudd, számítunk rád. Hiányzik az energiád és az ötleteid.

Nóra hamarosan visszatért a projektjeihez, és teljes erőbedobással vetette bele magát a feladatokba. Rájött, hogy most először valódi lehetősége nyílt arra a karrierre koncentrálni, amelyről mindig álmodott, ahelyett hogy mások elvárásaihoz igazodna.