– Láttad ezt? – sziszegte felháborodva Ildikó a fiához fordulva. – Kitett minket! Engem, az anyádat!

Márk elsápadt. Az ajtót bámulta, mintha csak most értené meg, hogy ez nem hiszti és nem pillanatnyi sértődés, hanem végleges döntés.

– Anya… talán nem kellett volna így, ennyien idejönnünk – jegyezte meg bizonytalanul. – Lehet, hogy megijedt.

– Megijedt? – csapta szét a karját Ildikó. – Inkább elszemtelenedett! Ezt nem hagyom annyiban. Haza fogjuk vinni, bármi áron.

A velük érkező Réka óvatosan megszólalt:

– Ildikó, talán jobb lenne időt adni nekik. Tegnap még menyasszony volt. Lehet, hogy csak nehéz neki ez az egész.

– Pontosan! – vágta rá Márk. – Meg kell szoknia a családi rendet.

Ildikó ököllel csapott a korlátra.

– Majd megszokja… de nem így fog ez véget érni.

– …majd megszokja… de nem így fog ez véget érni.

– Meghátráljunk? – fakadt ki Ildikó újra, mintha saját gondolata is olaj lett volna a tűzre. – Ha most engedünk, holnap már a fejedre nő! Ma nem hajlandó reggelit készíteni, holnap meg azt várja, hogy te pucold ki a cipőjét!