A rokonság tagjai zavartan néztek egymásra. A jelenet kezdett kellemetlenné válni: úgy festett, mintha egy szökött tárgyat akarnának visszarángatni a helyére, nem pedig egy élő embert meggyőzni.

Amikor hazaértek, Ildikó nem talált nyugalmat. Fel-alá járkált a nappaliban, léptei ideges ritmusban koppantak a parkettán.

– Mutasd meg, hogy van tartásod, fiam – ismételgette. – Nem hagyhatod, hogy egy asszony irányítson.

Márk a konyhaasztalnál ült, előtte a kihűlt tea, amelyhez hozzá sem nyúlt. Nóra mondatai visszhangoztak a fejében: „Nem tartozom senkinek semmivel. Főleg azok után nem, ahogyan megaláztatok.”

Először merült fel benne komolyan a kérdés: valóban igazuk volt azon a reggelen? Nem lépte át Ildikó a határt? És ő maga? Nem viselkedett zsarnokként?

– Anya… – szólalt meg óvatosan. – Mi van, ha nem jön vissza?

– Vissza fog! – vágta rá Ildikó határozottan. – Hová menne? Fiatal, tapasztalatlan. Kicsit durcáskodik, aztán majd szépen hazatalál.

A hangja azonban már nem csengett olyan rendíthetetlenül, mint korábban.