Alig telt el két óra a távozása után, amikor Levente megérkezett egy furgonnal, hogy elvigye a berendezést. Amint belépett, döbbenten torpant meg a csaknem kiürített lakás láttán.

— Eszter, hová tűnt minden? — kérdezte élesen. — Hol vannak a bútorok, a gépek? Figyelmeztettelek, hogy ne próbálkozz ilyesmivel. A törvény engem véd! Mire gondoltál?

Eszter csendben elé tette az Ildikó által aláírt átvételi elismervényt. Levente hitetlenkedve meredt rá, majd azonnal felhívta az anyját. Ildikó sokáig nem vette fel; az újonnan „megszerzett” holmik között kereste a telefonját a zsúfolt lakásban.

— Anya, ez igaz? — csattant fel Levente, amikor végre meghallotta a hangját. — Te vitted el a bútorokat és a gépeket?

— Igen, én — felelte határozottan Ildikó. — És képzeld, egy fillért sem fizettem érte. Mit tehettem volna, ha hagyod, hogy bolonddá tegyenek? Majd találsz valakit, akivel boldog leszel, akkor ezek a tárgyak már nem számítanak.

Ildikó még folytatta volna a kioktatást, de Levente dühösen bontotta a vonalat. Zavartan nézett Eszterre. A nő csak megvonta a vállát, kitárta a karját, majd az ajtó felé intett.