Az asztalnál csend lett.

— Nem értem, miről beszélsz — tette a meglepettet Judit.

— Az állandó utalásokról, az összehasonlításokról Rékával, a lakás kérdéséről…

— Eszter… — szólt rá Gábor figyelmeztetően, de ő nem hagyta abba.

— Nem, most tisztázzuk! Az édesanyád úgy viselkedik, mintha szívességet tenne azzal, hogy a „lakásában” élünk, holott az jogilag a tiéd. Azt várja, hogy mindenben körülötte forogjak, és most még a kollégámmal kapcsolatban is célozgatásokat tesz. Ebből elég volt.

— És még a kollégámmal kapcsolatban is célozgatások hangzanak el. Tudni akarom, meddig kell ezt még tűrnöm!

Judit drámai mozdulattal a mellkasához kapta a kezét.

— Jóságos ég, micsoda hálátlanság! Befogadtalak a családba, fedél van a fejed fölött…

— Anya — szólalt meg halkan Gábor. — Nem te adtál nekünk otthont. A lakást a nagymamám hagyta rám a végrendeletében.

A kijelentés súlya ránehezedett az asztalra. Mindenki Gáborra nézett; ilyen határozottságot még nem hallottak tőle.

Judit arca elvörösödött.

— Gábor! Az a lakás a mi családunké! Ott nőttem fel, ott éltem le a gyerekkoromat. Ha én nem lettem volna, a nagyanyád sosem rád íratja!

— De rám íratta — felelte csendesen, szinte bocsánatkérően.

Egy pillanatra Eszterben felcsillant a remény. Talán most először mellé áll a férje. A következő mondat azonban egyetlen mozdulattal söpörte félre ezt az illúziót.

— Viszont anyának igaza van valamiben — tette hozzá Gábor. — Lehetnél egy kicsit hálásabb. Anya rengeteget tesz értünk, te meg mindig csak a saját sérelmeidet látod.

Eszter szemét elhomályosították a könnyek.

— Ebből elég volt. Nem hallgatom tovább.

Felpattant az asztaltól.

— Hová mész? — kiáltott utána Judit. — A tortát még fel sem vágtuk!

— Rosszul vagyok. Elnézést.

Az előszobába sietett. Gábor utána ment, mielőtt kiléphetett volna az ajtón.

— Ez így nagyon csúnya volt, Eszter! Ma van anyu születésnapja!

— Te pedig nem férjként viselkedsz, hanem mint egy engedelmes kisfiú — súgta vissza fojtott hangon. — Elmegyek. Gondold át, mit akarsz a házasságunktól.

Aznap este Eszter sokáig ült némán a nappaliban. Újra és újra lepergett előtte az elmúlt hónapok minden apró megaláztatása. Mire Gábor hazaért, már tudta, hogy nem halogathatja tovább.

— Beszélnünk kell. Komolyan — mondta.

A férfi fáradtan roskadt le egy fotelbe.

— Miről? Arról, hogy a családom előtt jelenetet rendeztél?

— Arról, hogy a kapcsolatunk széthullóban van. És ebben nemcsak anyádnak van szerepe, hanem neked is. Mert nem állsz ki mellettem.

— Már megint ez az anyás téma…

— Igen, megint! Mert ez a gyökere mindennek. A feleséged vagyok, mégis úgy bánsz velem, mintha az édesanyád alkalmazottja lennék.

— Ez túlzás!

— Nem az! Hányszor mondtad, hogy ugorjak át hozzá takarítani, főzni, intézni ezt-azt? Soha nem kérdezted meg, ráérek-e, akarom-e egyáltalán.

Gábor homlokán ránc jelent meg.

— Csak segítséget kértem…

— Nem kértél. Utasítottál. Mintha kötelességem lenne.

— Amikor anyáról van szó, neked mindig akad valami fontosabb dolgod…

Eszter mély levegőt vett.

— Gábor, elköltözöm egy időre. Szükségem van térre, hogy átgondoljam, érdemes-e még küzdeni ezért a házasságért.