— Miért ne? Hálátlan, ennyi az egész. Mennyi mindent tettünk érte…

— Mondtam, hogy hagyd abba! — csattant fel.

Judit sértetten elhallgatott.

A hétvégén Gábor végül elhatározta, hogy felkeresi Esztert. Vett egy csokor fehér rózsát — a kedvence volt —, és percekig toporgott az ajtó előtt, mielőtt csengetett volna.

Az ajtó kinyílt. Eszter állt előtte, nyugodt arccal, rendezett külsővel. Nem az a megtört nő volt, aki két hete elment.

— Szia — nyújtotta át a virágot Gábor. — Bejöhetek?

— Gyere.

A lakás makulátlan rendben volt. Eszter vázába tette a rózsákat.

— Leülsz? Készítsek teát?

— Jólesne.

Gábor körbenézett.

— Igazán otthonos.

— Az enyém — felelte egyszerűen. — Felújítottam, mielőtt kiadtam.

Leültek egymással szemben.

— Hiányzol — kezdte Gábor. — Gyere haza.

— Itthon vagyok — válaszolta csendesen.

— Tudod, mire gondolok. A közös lakásunkra.

Eszter lassan megrázta a fejét.

— Az elmúlt két hétben egyszer is elgondolkodtál azon, miért mentem el?

— Összevesztünk anyával…

— Nem. Azért mentem el, mert sosem álltál mellém. Mert feleség helyett cselédnek éreztem magam.

— Ez nem igaz.

— De igen. Emlékszel, mit mondtál azon a napon? — nézett rá hosszan. — „Menj át anyához…”

…„Menj át anyához, mosd fel a konyhát, főzz ebédet, vár rád.” Meg se kérdezted, van‑e hozzá kedvem, bírom‑e egyáltalán. Úgy beszéltél velem, mintha ez kötelességem lenne.

Gábor tekintete a csészére siklott, kerülte Eszter szemét.

— Csak azt szerettem volna, ha végre békében kijöttök egymással…

— Nem. Azt akartad, hogy alkalmazkodjam hozzá. Hogy szó nélkül tegyem, amit az édesanyád elvár. Pedig tudod mit? Talán mindkettőnknek könnyebb lett volna, ha nem próbálsz erőszakkal összebékíteni minket. Ő sem vágyott rám az életében, te mégis ráerőltetted a helyzetet.

Gábor letette a bögrét.

— Nem gondoltam, hogy ennyire megvisel…

— Dehogynem. Számtalanszor elmondtam. Csak te sosem figyeltél. Mindig az ő pártjára álltál.

— Ő az anyám…

— Én pedig a feleséged voltam. Vagy legalábbis annak kellett volna lennem.

A férfi arca elsápadt.

— Mit jelent ez?

— Beadtam a válókeresetet — felelte Eszter halkan.

— Tessék?! — Gábor felugrott. — Hogy tehetted ezt? Egy szó nélkül?

— Gábor, erről évek óta beszélünk. Csak te nem hallottad meg. Most is ugyanaz történik: magaddal és az anyáddal vagy elfoglalva.

— Ez nem igaz! Szeretlek!

— Lehet, hogy érzel valamit, de tisztelni nem tudsz — rázta meg a fejét Eszter. — Nekem pedig olyan kapcsolat kell, ahol számítok.

Gábor visszahanyatlott a fotelbe.

— Ez biztos a munkahelyi fickó miatt van…

Eszter fáradtan felsóhajtott.

— Látod? Megint kitalálsz valamit. Nincs „fickó”. Van egy kollégám, akivel együtt dolgozunk. De még ha lenne is valaki, az már nem a te ügyed.

— Hogyhogy nem az? A feleségem vagy!

— Már nem sokáig. A papírok be vannak adva. Hamarosan csak a volt feleséged leszek.

Gábor az arcába temette a kezét.

— Ezt nem hiszem el…

— Sajnálom, hogy idáig jutottunk — mondta Eszter őszintén. — Tényleg szerettelek. De nem élhetek tovább Judit árnyékában.

— Beszélek vele! Megmondom neki, hogy ne szóljon bele az életünkbe!