Márk arca bíborszínűre váltott. Felugrott a székéből.

— Ez manipuláció! A saját fiamat fordította ellenem!

— Csendet a tárgyalóteremben! — csattant fel a bíró. — Még egy ilyen kirohanás, és kivezettetem, Kravcov úr.

Márk visszaesett a helyére, úgy markolta a karfát, hogy az ujjai elfehéredtek. Én közben csak néztem őt, és egyetlen gondolat zakatolt bennem: tényleg szerettem valaha ezt az embert? Tényleg attól féltem, hogy elveszítem?

— A bíróság rövid szünetet tart az ítélethozatalig — hangzott el, majd a bíró eltűnt az oldalsó ajtón.

Várnunk kellett. San Szanyics biztatóan megszorította a vállam.

— Jól alakul, Réka. Higgye el, nagyon jól.

Bólintottam, de megszólalni nem tudtam. A mellkasomban egyszerre kavargott remény és rettegés, és valami furcsa, csendes gyász is — mindazért, ami lehetett volna, de végül sosem lett.

Húsz perc telt el, de úgy éreztem, mintha órák óta ülnék ott. Az ügyvédem közben történeteket mesélt régi perekről, talán hogy oldja a feszültséget, ám a szavai el sem jutottak hozzám. Egyetlen mondat dobolt a fejemben: mi lesz, ha mégsem sikerül?