— Mindenki álljon fel!

Lábra emelkedtem. A szívem a torkomban vert.

— A benyújtott bizonyítékok és a Magyar Köztársaság családjogi rendelkezései alapján… — kezdte a bíró monoton hangon.

A következő mondat mintha ködből érkezett volna:

— A lakás tulajdonjoga Kravcova Rékát illeti meg.

Nem értettem elsőre. Odahajoltam San Szanyicshoz.

— Ez azt jelenti…?

— Azt, hogy a lakás az Öné — súgta, és olyan erősen megszorította a karomat, hogy majdnem felszisszentem.

Márk dermedten bámult maga elé, szája félig nyitva maradt. Tényleg azt hitte, hogy minden következmény nélkül zsebre teheti anyám pénzét?

A bíró tovább sorolta a paragrafusokat, határidőket, kötelezettségeket. Aztán újabb mondat hasított belém:

— A bíróság kötelezi Kravcov Péter Andrást, hogy a fennálló kölcsöntartozást egy millió-kétszázezer forint összegben térítse meg.

Anya… ha látnád. Mindig mondtad: „Írass vele elismervényt, Rékám. A szerelem elmúlik, de a pénzzel el kell számolni.” Mennyire igazad volt.

— Az ügyet lezárom — koppant a kalapács, mintha pontot tett volna az életem egy hosszú, keserű fejezetére.