Legyintett, mintha természetes lenne mindaz, ami történt, én pedig lassan kezdtem felfogni, hogy valóban véget ért egy korszak az életemben.

Legyintett, mintha az egész ügy kizárólag az én érdemem lenne.

— Maga tette meg a döntő lépéseket — mondta még, mielőtt elköszönt volna. — Amikor előkerült az a kölcsönpapír, rögtön tudtam, hogy nyerhetünk. Csak végig kellett menni az úton.

Közben Márk dühödten tömte vissza az iratait a táskájába. Az ügyvédje segíteni próbált, de ő ingerülten félresöpörte a kezét. Semmit sem változott. Ugyanaz a sértett, önelégült férfi maradt.

Az ajtónál utolért. Olyan erővel ragadta meg a csuklómat, hogy belenyilallt a fájdalom.

— Ezt az egészet te szervezted meg! — sziszegte az arcomba. — Évek óta erre készültél, hogy belém rúgj!

Nyugodtan kihúztam a kezem az ujjai közül.

— Nem, Márk. Én csak normális feleség akartam lenni. Tudod jól, sosem voltam fondorlatos. — Aztán mégis hozzátettem, halkan: — A trükköket tőled lestem el.

Úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a vakolat is megremegett. Nem érdekelt. Ahogy elindultam kifelé, azt éreztem, hogy minden lépéssel könnyebb lesz a vállam. Mintha éveken át egy súlyos, tüskés követ cipeltem volna a mellkasomban, és most végre kivették volna onnan.