San Szanyics a lépcsőn ért utol.

— Merre tovább, Réka?

Egy pillanatig gondolkodtam, majd kimondtam:

— Haza.

Furcsa volt ezt a szót így kiejteni. — Egyszerűen haza.

Amikor kiléptem az épületből, meg kellett állnom. Az esőnek nyoma sem volt. A napfény csillogott a pocsolyák felszínén, a szél aranybarna leveleket kergetett a járdán. Olyan volt, mintha a világ is fellélegzett volna velem együtt.

Elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Leventét, de a táskámban előbb anyám régi, búzavirágos kendője akadt a kezembe. Az a darab, amit a polgári esküvőm előtt nyomott a kezembe: „Bármi történik, magadat el ne veszítsd, kislányom.” Akkor mosolyogtam rajta. Most már értem.

A telefonom megszólalt. Levente hívott.

— Anya! Na? Mi lett? — hadarta izgatottan. — San Szanyics mondta, hogy minden rendben, de én tőled akarom hallani!

Összeszorult a szívem. Tizenkilenc éves, mégis úgy aggódik, mint egy kisfiú.

— Minden a helyére került, fiam — feleltem. — A lakás a miénk marad. És kértem tartásdíjat is. Azokra az évekre, amikor apád egy fillért sem adott.