— Ugyan, Rékám… — megrázta a fejét, majd leereszkedően megpaskolta az arcomat. Mindig gyűlöltem ezt a mozdulatot. — Komolyan azt hiszed, van esélyed? A lakást házasság alatt vettük. A felújítást én fizettem, a rezsit is. Te mit tettél hozzá? Otthon sürögtél-forogtál.

A kezem ökölbe szorult. „Sürögtem-forogtam”? Ki mosta és vasalta az ingeit? Ki főzött, takarított, ápolta az anyját, amikor beteg volt? Hányszor vittem haza a tanári fizetésemet fillérre pontosan, amikor az ő vállalkozása épp „nehéz időszakon” ment keresztül?

— Vagy talán azt képzeled, hogy az édesanyád pénze számít valamit? — hangja jéghideg volt, mint az októberi eső. — Az ajándék volt. Szerető anyóstól a kedves vejének. Ezt senki sem fogja másképp látni.

Majdnem felnevettem. Micsoda arcátlanság! Emese, az anyám, egész életében spórolt. Eladta az egyszobás lakását, hogy segítsen nekünk. Nem ajándék volt. Kölcsön. Írásos megállapodással, amit Márk gondolkodás nélkül aláírt, mert biztos volt benne, hogy neki mindig minden sikerül.