Mintha egy pillanatra megállt volna bennem a levegő. Így csavarja el a történetet? A fiunk, Levente, már felnőtt, másik városban tanul. De amikor még kicsi volt…

— Engedje meg, hogy a bíróság figyelmébe ajánljam Kravcova Levente Péter írásos nyilatkozatát — szólalt meg váratlanul San Szanyics, mire önkéntelenül felszisszentem. Erről nem beszéltünk előre. — A vallomás szerint a mindennapi gondoskodás döntő részét az édesanya, Réka vállalta, az apa pedig gyakran távol volt otthonról.

Márk arca bíborszínűre váltott. Felugrott a székéből.

— Ez manipuláció! A saját fiamat fordította ellenem!

— Csendet a tárgyalóteremben! — csattant fel a bíró. — Még egy ilyen kirohanás, és kivezettetem, Kravcov úr.

Márk visszaesett a helyére, úgy markolta a karfát, hogy az ujjai elfehéredtek. Én közben csak néztem őt, és egyetlen gondolat zakatolt bennem: tényleg szerettem valaha ezt az embert? Tényleg attól féltem, hogy elveszítem?

— A bíróság rövid szünetet tart az ítélethozatalig — hangzott el, majd a bíró eltűnt az oldalsó ajtón.

Várnunk kellett. San Szanyics biztatóan megszorította a vállam.

— Jól alakul, Réka. Higgye el, nagyon jól.

Bólintottam, de megszólalni nem tudtam. A mellkasomban egyszerre kavargott remény és rettegés, és valami furcsa, csendes gyász is — mindazért, ami lehetett volna, de végül sosem lett.

Húsz perc telt el, de úgy éreztem, mintha órák óta ülnék ott. Az ügyvédem közben történeteket mesélt régi perekről, talán hogy oldja a feszültséget, ám a szavai el sem jutottak hozzám. Egyetlen mondat dobolt a fejemben: mi lesz, ha mégsem sikerül?

— Mindenki álljon fel!

Lábra emelkedtem. A szívem a torkomban vert.

— A benyújtott bizonyítékok és a Magyar Köztársaság családjogi rendelkezései alapján… — kezdte a bíró monoton hangon.

A következő mondat mintha ködből érkezett volna:

— A lakás tulajdonjoga Kravcova Rékát illeti meg.

Nem értettem elsőre. Odahajoltam San Szanyicshoz.

— Ez azt jelenti…?

— Azt, hogy a lakás az Öné — súgta, és olyan erősen megszorította a karomat, hogy majdnem felszisszentem.

Márk dermedten bámult maga elé, szája félig nyitva maradt. Tényleg azt hitte, hogy minden következmény nélkül zsebre teheti anyám pénzét?

A bíró tovább sorolta a paragrafusokat, határidőket, kötelezettségeket. Aztán újabb mondat hasított belém:

— A bíróság kötelezi Kravcov Péter Andrást, hogy a fennálló kölcsöntartozást egy millió-kétszázezer forint összegben térítse meg.

Anya… ha látnád. Mindig mondtad: „Írass vele elismervényt, Rékám. A szerelem elmúlik, de a pénzzel el kell számolni.” Mennyire igazad volt.

— Az ügyet lezárom — koppant a kalapács, mintha pontot tett volna az életem egy hosszú, keserű fejezetére.

És akkor, minden előzetes elhatározás nélkül, kibukott belőlem:

— Ezen felül kérelmezem az elmaradt gyermektartás megállapítását az elmúlt három évre.

Egy pillanatra magam is meglepődtem. Tényleg kimondtam?

Márk úgy meredt rám, mintha idegen lennék.

— Te… ezt nem teheted…

— De igen — feleltem higgadtan. — És meg is teszem. Leventének joga van az apja támogatásához.

— Nincs ennyi pénzem! — csattant fel, hangja már-már kétségbeesett volt. Egy másodpercig megsajnáltam. Talán kettőig. — Tönkre akarsz tenni?