— Akkor is veszítesz — vetette oda, és a bejárat felé indult.

Ott maradtam az esőben, a víz összefolyt a könnyeimmel, a torkomban pedig ott rekedtek a kimondatlan mondatok. És akkor valami átbillent bennem. Elegem lett a félelemből. Abból, hogy mindig a békesség kedvéért hallgattam. Hogy „egy családban ez így megy”, meg „majd csak jobb lesz”. Nem lesz jobb, ha nem teszek érte.

Az üvegajtón át megláttam az ügyvédemet, San Szanyicsot. Alacsony, kissé kapkodó ember, de olyan makacs, mint egy bulldog. Amikor észrevett, intett.

— Jöjjön, Réka! Mindjárt kezdődik!

Kihúztam magam, és beléptem az épületbe. Az esőt és a rettegést odakint hagytam. Ma nem fogok meghátrálni.

A tárgyalóterem jóval kisebb volt, mint amilyennek képzeltem. Semmi díszes oszlop, sem magas mennyezet – egyszerű helyiség fa padokkal, egy hivatalos asztallal és a falon a köztársasági elnök portréjával. A komolyságot leginkább a fekete talárba öltözött bírónő jelenléte adta.

A csend szinte tapintható volt. Olyan sűrű, hogy belesajdult a fülem.