— Nem a tönkretétel a célom — ráztam meg a fejem. — Csak azt szeretném, ami jogos.

A drága öltönyös ügyvédje sietve a füléhez hajolt, és suttogva magyarázott valamit. Láttam, ahogy Márk arca lassan megváltozik. Felfogta: nem csupán a lakást veszítette el, hanem komoly adósságba is sodródott.

— Gratulálok, Réka — mondta San Szanyics elégedetten, miközben összerendezte az iratait. — Ritkán látni ennyire egyértelmű győzelmet.

Elszorult a torkom. Nevetni és sírni egyszerre lett volna kedvem.

— Ön nélkül nem ment volna — suttogtam. — Biztosan nem.

Legyintett, mintha természetes lenne mindaz, ami történt, én pedig lassan kezdtem felfogni, hogy valóban véget ért egy korszak az életemben.

Legyintett, mintha az egész ügy kizárólag az én érdemem lenne.

— Maga tette meg a döntő lépéseket — mondta még, mielőtt elköszönt volna. — Amikor előkerült az a kölcsönpapír, rögtön tudtam, hogy nyerhetünk. Csak végig kellett menni az úton.

Közben Márk dühödten tömte vissza az iratait a táskájába. Az ügyvédje segíteni próbált, de ő ingerülten félresöpörte a kezét. Semmit sem változott. Ugyanaz a sértett, önelégült férfi maradt.

Az ajtónál utolért. Olyan erővel ragadta meg a csuklómat, hogy belenyilallt a fájdalom.

— Ezt az egészet te szervezted meg! — sziszegte az arcomba. — Évek óta erre készültél, hogy belém rúgj!

Nyugodtan kihúztam a kezem az ujjai közül.

— Nem, Márk. Én csak normális feleség akartam lenni. Tudod jól, sosem voltam fondorlatos. — Aztán mégis hozzátettem, halkan: — A trükköket tőled lestem el.

Úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a vakolat is megremegett. Nem érdekelt. Ahogy elindultam kifelé, azt éreztem, hogy minden lépéssel könnyebb lesz a vállam. Mintha éveken át egy súlyos, tüskés követ cipeltem volna a mellkasomban, és most végre kivették volna onnan.

San Szanyics a lépcsőn ért utol.

— Merre tovább, Réka?

Egy pillanatig gondolkodtam, majd kimondtam:

— Haza.

Furcsa volt ezt a szót így kiejteni. — Egyszerűen haza.

Amikor kiléptem az épületből, meg kellett állnom. Az esőnek nyoma sem volt. A napfény csillogott a pocsolyák felszínén, a szél aranybarna leveleket kergetett a járdán. Olyan volt, mintha a világ is fellélegzett volna velem együtt.

Elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Leventét, de a táskámban előbb anyám régi, búzavirágos kendője akadt a kezembe. Az a darab, amit a polgári esküvőm előtt nyomott a kezembe: „Bármi történik, magadat el ne veszítsd, kislányom.” Akkor mosolyogtam rajta. Most már értem.

A telefonom megszólalt. Levente hívott.

— Anya! Na? Mi lett? — hadarta izgatottan. — San Szanyics mondta, hogy minden rendben, de én tőled akarom hallani!

Összeszorult a szívem. Tizenkilenc éves, mégis úgy aggódik, mint egy kisfiú.

— Minden a helyére került, fiam — feleltem. — A lakás a miénk marad. És kértem tartásdíjat is. Azokra az évekre, amikor apád egy fillért sem adott.

A vonal túlsó végén füttyentett.

— Az nem semmi… És ő? Nem fog tombolni?

Elmosolyodtam. — Ha próbálkozik is, most már a törvény áll mögöttünk.

Egy pillanatig csend volt, aztán Levente komolyan megszólalt: