— Kérem, álljanak fel! — hangzott el, és én engedelmeskedtem, bár a térdem remegett.

Márk a folyosó túloldalán foglalt helyet. Szája sarkában önelégült mosoly bujkált. Mellette az ügyvédje: elegáns, őszülő halántékú férfi, drága aktatáskával. Az egész megjelenése azt sugallta, hogy ez az ügy csupán formaság.

San Szanyics közelebb hajolt hozzám, mondott valamit, de a fülemben csak a saját szívverésem zakatolt. Egyetlen gondolat körözött bennem újra és újra: mi van, ha mégsem sikerül bebizonyítanom az igazamat?

A fejemben egyetlen mondat visszhangzott: mi lesz, ha mégis kicsúszik a kezeim közül az igazság? Mi van, ha Márk megint talál valami kibúvót?

— A bíróság megkezdi a házasság alatt szerzett vagyon megosztására irányuló eljárást Réka és Márk Kravcov ügyében — szólalt meg a bíró, miközben iratokat rendezgetett maga előtt. — Felperes: Réka. Alperes: Márk.

Ránéztem. Meglepő módon nem éreztem semmit. Se dühöt, se fájdalmat, se nosztalgiát. Tizenöt év közös élet után az arca idegenné vált számomra. Olyan volt, mintha egy kirakatbábut figyelnék, nem azt a férfit, akivel egykor közös jövőt terveztem.