— Büszke vagyok rád, anya. Régen mindent lenyeltél. Most meg… teljesen más vagy.

A torkom elszorult. Márk sosem mondott ilyet.

— Szeretlek — suttogtam.

— Én is téged. Most rohannom kell órára. Este beszélünk!

A hívás után nem a buszmegálló felé indultam, hanem a Duna-part irányába. Sétálni akartam. Kiélvezni minden percét annak, hogy könnyű a levegő.

Útközben összefutottam az ötödikről Emesével. Két gyereket nevel egyedül. Korábban csak udvariasan köszöntünk egymásnak, most viszont szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy nemrég vált el ő is. Meghívtam egy kávéra valamelyik nap. És csak utólag döbbentem rá: régen ilyesmi eszembe sem jutott volna. Mindig azon aggódtam, Márk mit szólna, tetszene-e neki, ha vendéget hívok.

Otthon első dolgom volt kitárni az ablakokat. A lakás levegője állott volt, mintha a múlt szaga rekedt volna bent. Szobáról szobára jártam, és úgy néztem körül, mintha most látnám először.

A könyvespolcon ott sorakoztak a kedvenc regényeim, amelyeket Márk gúnyosan „női limonádénak” nevezett. A nagymamám hintaszéke a sarokban állt — évekkel ezelőtt ki akarta dobni, alig tudtam megvédeni. A komódon fényképek: Levente a Balatonnál, anyám mosolya, régi barátnők nevetése.

Az esküvői portrét levettem a komódról. Nem téptem össze, nem dobtam ki. Betettem a szekrény mélyére, az albumok közé. Talán egyszer majd képes leszek ránézni keserűség nélkül. Talán még hálás is leszek a tanulságokért.

Kávét főztem, és az ablak mellé ültem vele. A nap már lefelé csúszott az égen, de a lakás fényben úszott. Másféle fényben. Olyanban, amely tele van lehetőséggel.

Elővettem egy jegyzetfüzetet, és listát írtam:

– Zárat cserélni.

– A hálószoba falát újrafesteni.

– Összehívni a lányokat egy estére.

– Hétvégén meglátogatni Leventét.

– Beiratkozni angolra. Nincs több halogatás.

Ahogy a sorokat írtam, észrevettem, hogy mosolygok. Hosszú idő után először éreztem biztosan: rendben lesz minden. Nem egyik napról a másikra, de lépésről lépésre.

Élek. Szabad vagyok. Erősebb, mint hittem.

Nem bosszút álltam — csak helyre tettem azt, ami kibillent.

És ez épp elég.