Az üzletben, ahol Réka eladóként dolgozott, a kolléganők gyakran összedobtak pénzt, hogy közösen vegyenek ebédre valót. Ő azonban ilyenkor mindig félrehúzódott a raktárba. Kerülte a többiek társaságát, és azt állította, nincs étvágya. Valójában minden fillért félretett. Nemcsak hogy nem csatlakozott a közös ebédekhez, de magával sem hozott semmit. A munkatársai hamar észrevették, hogy hétről hétre egyre soványabb, pedig már gömbölyödött a hasa.

– Réka, már megint nem eszel? – kérdezgették aggódva.

– Nem vagyok éhes – felelte lesütött szemmel.

– Így is csupa csont és sápadt vagy – jelentette ki határozottan Eszter. – Gyere ide, hoztam bőven, jut neked is.

– Kellemetlenül érzem magam miatta… – motyogta Réka.

– Az lenne kellemetlen, ha itt ájulnál el az éhségtől – legyintett Eszter. – Na, egyél csak!

– Maradt sült hús is, kóstold meg! – tette hozzá Vivien.

Réka hálásan mosolygott. – Elvihetem inkább magammal?

– Persze, vidd csak nyugodtan! – bólogattak.

A következő mondata azonban megdöbbentette őket.

– Gábor nagyon szereti az ilyesmit – mondta halkan, és gondosan elcsomagolta az ételt a táskájába.

A kislányuk születése után Réka minden idejét Lillára fordította, de közben Gábor körül is forgott a világ. A férfi tétlenségében egyre gyakrabban nyúlt az italhoz. Korábban sem volt könnyű természet, ám ha ivott, végképp elviselhetetlenné vált: szemrehányásokat tett, ok nélkül vádaskodott, zsörtölődött, és pénzt követelt. Amint megkapta, már indult is a barátaihoz.

Annyira belefeledkezett a különféle ürügyekkel szervezett összejövetelekbe – legyen szó bármilyen kitalált ünnepről –, hogy Réka huszonötödik születésnapjáról teljesen megfeledkezett. Az a nap sem különbözött a többitől: mosás, takarítás, főzés, gyereknevelés.

Gábor aznap józan volt, mégis ingerült. Apróságokba kötött bele, ahogy máskor is.

– Lilla, tűnj már innen! – förmedt rá a folyosón játszó kislányra. – Mindig láb alatt vagy!

A sírva fakadó gyermeket durván félrelökte, mintha csak útban lévő tárgy lenne.

A kislány játéka átrepült a szoba túlsó sarkába, Gábor még utána is rúgott egyet.

– Mit totojázol annyit? Lesz ma végre ebéd, vagy csak nézelődni fogunk? Már agyoncsapnálak legszívesebben, nem enni! – förmedt rá Rékára.

Nem sokkal később az asztalnál ültek. A levegő feszültséggel volt tele. Réka halkan felsóhajtott, és mielőtt meggondolhatta volna magát, kibukott belőle:

– Olyan jó lenne legalább egy apró torta…

Gábor sötéten, összehúzott szemmel nézett rá.

– Mindig csak akarni tudsz valamit.

– Ma van a születésnapom… – mondta bátortalanul.

– Születésnapod? – kérdezett vissza értetlenül.

– Huszonöt lettem.

– Na és? – horkant fel. – Nincs pénz efféle úri huncutságokra. A cigimet megvetted tegnap?

– Igen. Egy egész kartonnal.

– Helyes. – Felállt az asztaltól. – Átugrom Márkhoz, megígértem neki.

– Megint későn jössz?

– Akkor jövök, amikor akarok. Nem tetszik? Senki nem tart itt erőszakkal!

Az ajtó csapódása után Réka mozdulatlanul ült tovább, tekintete üresen meredt maga elé. Mintha abban a pillanatban esett volna le neki igazán, hogyan is bánik vele a férje.