„Egy köszönöm sem hagyta el a száját. Igaz, mikor mondott utoljára bármi kedveset? Ha nem a cigarettára menne el a pénz, Lillával futná tortára és fagylaltra is…”

Bement a fürdőszobába, megállt a tükör előtt, és erőltetett mosollyal nézett vissza önmagára.

– Boldog születésnapot, Réka – suttogta.

Az arc, amely visszanézett rá, beesett és sápadt volt. Hirtelen tudatosult benne, mennyire kimerítette ez az élet. „Mindig mindent a családért tettem. Spóroltam magamon, hogy Gábornak és a gyereknek jobb legyen. És még egy jó szót sem érdemlek?”

A könnyei gyűlni kezdtek, de gyorsan pislogott párat. Újra a tükörképéhez szólt:

– Ügyes vagy. Jó feleség és jó anya. Köszönöm, hogy kitartasz.

A kimondott szavak furcsa módon erőt adtak neki.

Késő este Gábor támolyogva állított haza. Az alkohol szaga már az előszobában érezhető volt.

– Már megint azzal a savanyú képpel ülsz? – csattant fel ingerülten. – Elegem van belőled!

– Halkabban, kérlek! Lilla alszik – kérte Réka.

– Nem érdekel! Most te osztod az utasításokat? Ki vagy te egyáltalán? Én vagyok itt az úr, és bármikor kirakhatlak az utcára! – járkált fel-alá, egyre jobban belelovallva magát.

Réka rettegett, amikor így viselkedett. Legszívesebben kiszaladt volna a lakásból, de a másik szobában békésen alvó kislány gondolata visszatartotta.

– Elhallgattál? Helyes! Most én beszélek!

Gábor még hosszú ideig dühöngött, szemrehányásokat zúdítva rá, amiért szerinte „felidegesítette” és „túl sokat képzelt magáról”. A lakás falai némán verték vissza a kiabálását, az éjszaka pedig lassan, nyomasztó csenddel borult rájuk.

Amikor végre elnyomta az álom, Réka még sokáig ébren feküdt a sötétben. A plafont bámulta, és érezte, hogy benne valami végérvényesen eldőlt. Mire felkelt a nap, már tudta: nem maradhat tovább.

Másnap a munkahelyén félrehívta a kolléganőit.

– Lányok, nem hallottatok véletlenül kiadó lakásról vagy szobáról? Olyasmire gondolok, ami megfizethető… Úgy döntöttem, elköltözöm Gábortól.

A többiek azonnal köré gyűltek.

– Ilyen ügyben biztos akad megoldás – vágta rá Eszter. – Az egyik barátnőm pont most keres rendes bérlőt. Az előző lakók után még rendbe sem tudta teljesen hozni a lakást.

– A takarításban segítek, amennyit csak kell – kapott a szón Réka. – Csak az ár legyen baráti.

– Én pedig már régóta mondom, hogy gyere át az üzletbe eladónak – tette hozzá Eszter biztatóan. – Megtanítalak a pénztár kezelésére, a többihez úgyis van érzéked.

Réka meghatódva mosolygott.

– Köszönöm, Eszter… Nagyon sokat jelent ez most. Akár már ma elkezdeném a betanulást.

– Na, végre! Ez a beszéd! – lelkesítették a többiek.

A bérelhető lakás kicsi volt, félreeső utcában állt, és jócskán ráfért a felújítás. Mégis megfelelt, mert a bérleti díj belefért a lehetőségeibe. Amint lehetett, nekilátott kitakarítani, súrolt, mosott, fertőtlenített. Ezután apránként átvitte a saját és Lilla holmiját, ügyelve arra, hogy Gábor semmit ne vegyen észre.

A döntéséről nem mert beszélni vele. Egy héttel korábban, amikor óvatosan célzott a különválásra, a férfi jeges tekintettel sziszegte:

– Nem kellesz nekem, de ha elmész, a lányodat elfelejtheted!

Ez a fenyegetés azóta is ott visszhangzott benne. Ezért csendben, szinte lopva hordta át a kevéske csomagot. Nem volt sok holmijuk, így hamar elérkezett a nap, amikor már csak ők maguk maradtak hátra.

A küszöbön állva hirtelen megingott.

„Lehet, hogy túlzásba esem? Hiszen nem üt meg… Igaz, állandóan ordít és iszik, de talán én is hibás vagyok valamiben? Hogyan nevelem fel egyedül Lillát? Vajon egyszer szemrehányást tesz majd, amiért elszakítottam az apjától?”

A gondolatait Lilla hangja szakította félbe.

– Anya, induljunk!

Réka leguggolt hozzá.

– Mondd, kicsim… Szeretnél velem élni, apa nélkül?

– Igen – suttogta a kislány. – Nem jó… félek tőle.

A gyerek szemében átfutó riadalom mindent eldöntött. Rékát hirtelen saját gyerekkora emléke csapta arcul: az italos apa, a rettegéssel teli esték, az örökös bizonytalanság. Tudta, milyen az, amikor egy otthon nem biztonságot, hanem félelmet jelent.

„Nem engedem, hogy Lilla ugyanígy nőjön fel” – határozta el.

Felemelte a táskákat, megfogta a lánya kezét, és anélkül, hogy hátranézett volna, kilépett Gábor lakásából. Az asztalon egy rövid üzenet maradt csupán: ne keresse őket. Az ajtó halkan bezárult mögöttük, és Réka tudta, hogy ezúttal valóban végleg.