Épp távozni készült, amikor Márk kilépett az utcára, és egyenesen felé indult.

– Szia – mosolygott, és közelebb hajolt volna egy puszira.

Réka felemelte a kezét.

– Ne. Ennek nincs helye. Már semmi közünk egymáshoz.

– Azt hittem, kibékülni jöttél – vont vállat Márk.

– Nem – rázta meg a fejét. – Randevúm van.

– Tényleg? És hol a szerencsés? – nevetett gúnyosan, körbenézve. – Hé, bajnok! Hol bujkálsz?

Ekkor egy vadonatúj fehér autó gördült a parkolóba. Egy sportos, jóképű férfi szállt ki belőle, a hátsó ülésről rózsacsokrot vett elő, majd határozott léptekkel Réka felé indult.

– Szia, kicsim! Régóta vársz? Bocsáss meg, az irodában elhúzódott a megbeszélés. Ez a tiéd.

Réka levegőt is alig kapott.

– Köszönöm… – suttogta zavartan.

– Ide nem ülünk be – folytatta a férfi könnyedén. – Foglaltam asztalt egy rendes étteremben. Gyere.

Kézen fogta, és az autó felé vezette.

– Uram, azt hiszem, téved – súgta Réka. – Nem ismerem önt…

– Dehogynem – mosolygott halkan. – Kristóf vagyok. A „taxi”.

Réka felnevetett.

– Ez hihetetlen! Láttad Márk arcát?