– Anya, ez túlzás! – ölelte meg Réka.

– Ugyan már! – kacsintott rá Andrea. – A vendéglátás nálunk hagyomány. Ráadásul most találkozom először a leendő vejjel. Nem árt jó benyomást keltenem, igaz, Kristóf?

– Ha Réka olyan, mint az édesanyja, az csak még inkább megerősít abban, hogy egyszer megkérjem a kezét – felelte mosolyogva.

Andrea és Gábor azonnal megkedvelték a fiút. Látták rajta a tiszteletet és a komolyságot. Mielőtt hazautaztak volna a faluba, Andrea félrehívta a lányát.

– Vigyázz rá! Ritka kincs az ilyen férfi.

Gábor pedig erős kézfogással búcsúzott Kristóftól, és meghívta őket magukhoz. Két nappal később el is látogattak hozzájuk; a csendes tengerparti település Kristófot is elvarázsolta.

Ebéd közben Andrea váratlanul megszólalt:

– Képzeld, Eszter hívott!

Réka felkapta a fejét.

– Tényleg? Mit akart?

– Mit gondolsz? Nyaralni jönne, lehetőleg ingyen – felelte Andrea. – Mintha nem tudná, hogy fél évre előre tele vagyunk foglalással. De nem is ez bánt a legjobban… Azt, ahogy annak idején veled bánt, nem tudom elfelejteni.

Kristóf kérdőn nézett Rékára.

– Erről még nem meséltél.

Andrea sóhajtott.

– Eszter a lányom unokatestvére. A fővárosban él a férjével, Leventével, saját lakásuk van. Amikor Réka felköltözött, megkértem Esztert, fogadja be egy időre. Eleinte igent mondott, aztán pár hét után egyszerűen kirakta. Rékának hostelről hostelre kellett költöznie.

– Anya, ez már a múlt – próbálta csitítani Réka.

– Igen, de mindent magad értél el – makacskodott Andrea. – És nem élősködtél rajtuk. Fizettünk, vásároltál, főztél is nekik.

Kristóf elmosolyodott.

– Akkor most végre megkóstolhatom a híres főztjét.

Késő este értek vissza a lakásba, és az éjszaka csak róluk szólt.

Másnap reggel, míg Kristóf még aludt, Réka felhívta Esztert.

– Most épp itthon vagyok a tengerparton – mondta. – Ha szeretnétek, gyertek le pár napra. Nálam elfértek, de két-három héten belül, mert utána visszautazom.

– Komolyan? – lelkesedett Eszter. – Ez fantasztikus! Köszönjük!

– Egy dolgot tisztázzunk – tette hozzá Réka higgadtan. – Nem vagyok egyedül, Kristóf is itt van. A párom.

– Ugyan, emiatt ne aggódj – nevetett Eszter. – Már rég nem féltékenykedem Leventére.

Néhány nap múlva Eszter és Levente ugyanazon a napon érkeztek, mint Benedek és Júlia. A lakás megtelt élettel. Réka bőséges vacsorával várta őket; az asztal roskadozott a házi ételektől.

– Ez elképesztő! – dicsérték kórusban. Kristóf büszkén ölelte át, tekintete mindenkinek azt üzente: szerencsés ember.

Réka azonban alig ült le. Eszébe jutott, amikor Márk egy étteremben gúnyosan megjegyezte, hogy ennyi étel után külön utánfutós taxit kellene hívni neki. A régi szégyenérzet egy pillanatra visszatért.

Kristóf észrevette.

– Gyere ide mellém – húzta maga mellé. – Eszel velem.

– Nem vagyok éhes – tiltakozott halkan.

– Akkor én sem eszem – felelte játékos komolysággal.

Réka szívéről kő esett le. Mennyire más ez az ember…

Sötétedés után mindannyian lesétáltak a partra. A víz meleg volt, az ég tele csillaggal; sokáig úsztak és nevettek a lágy hullámok között.