– Most komolyan, hol vagy? – szólt bele szemrehányó hangon.

Réka keserűen felnevetett.

– Nahát, micsoda figyelmesség! Észrevetted, hogy nem vagyok otthon? Igazán megható. Mi történt, drágám?

– Éhes vagyok – felelte értetlenül. – Ha hazafelé jössz, hozz kenyeret. És siess, nem akarok várni.

Réka ajkán megjelent egy fanyar mosoly.

– Te jó ég, Márk… hogy hihettem valaha, hogy te vagy a tökéletes férfi? Tényleg igaz, hogy ha a sors büntetni akar, előbb elveszi az ember józan eszét. Egy nagy nulla vagy. Egy üres árnyék, aki mégis királynak képzeli magát.

– Mi bajod van? – kérdezte őszinte meglepetéssel.

Réka felnevetett.

– Nem szeretném elrontani a napodat, de elköltöztem. Végleg. És külön öröm, hogy csak most tűnt fel. Gyűlölöm a hosszú, siránkozó búcsúkat üres szólamokkal.

– Tettem valamit? Megbántottalak? – kérdezte bizonytalanul Márk.

– Ennek már nincs jelentősége – felelte halkan. – Most mennem kell. És kérlek, ne keress többé. Nem akarok sem látni, sem hallani rólad.

Bontotta a vonalat. A mosoly eltűnt az arcáról, és hirtelen olyan erővel tört rá a sírás, hogy alig kapott levegőt.