Néhány hónappal később Balázs és Júlia már egy fedél alatt éltek. A nő türelemmel és szeretettel fordult Lilla felé. Együtt sütöttek kalácsot, babaruhákat varrtak, s még egy cicát is befogadtak, akit közösen dédelgettek. Közben a kislány elkezdte az iskolai előkészítőt, így esténként komolyan vett „tanulások” zajlottak a konyhaasztalnál.

Egy este Júlia huncut mosollyal fordult Balázshoz.
– Nem gondolod, hogy ideje lenne hivatalossá tenni a kapcsolatunkat?

– Szerinted szükség van rá? – kérdezett vissza a férfi. – Nem elég az, ami most van?

– Nem, Balázs – felelte csendesen, de határozottan. – Már nem élhetünk csak úgy… van valami, amiről beszélnünk kell.

– Lillának hamarosan kistestvére születik – sütötte le a szemét Júlia. – Mi pedig papíron még mindig idegenek vagyunk egymásnak. Ez így nincs rendjén.

Balázs arca egy pillanat alatt felragyogott.
– Júlia… ugye ezt komolyan mondod?

– Igen. Teljesen komolyan.

Nem halogatták tovább: a következő szombaton bementek az anyakönyvi hivatalba, és beadták a házassági kérelmet.

Most pedig, azon az éjszakán, amikor a lakásban két legdrágább kincse – Júlia és Lilla – békésen aludt, a lépcsőház félhomályában egy megtört, sápadt alak állt előtte. Eszter volt az.

– Megjöttem… Szia, Balázs.

– Szia. Miért ilyenkor? – kérdezte hűvösen.

– Így érkezett a vonat. Későn.

– Egyedül jöttél? Hol van a nagy szerelem, Márk? – A hangjában keserű él csengett.

Eszter lesütötte a szemét.
– Márk meghalt. A sérülései túl súlyosak voltak. Végig mellette maradtam… küzdött, ameddig tudott. De nem élte túl.

Balázs egy pillanatra elhallgatott.
– Részvétem.

– Ezért jöttem vissza hozzátok – mondta halkan.

– Elkéstél. Itt már senki sem vár.

– Senki? Még Lilla sem?

– Ő sem. Nem lehet két évre hátat fordítani a családodnak pusztán önzésből, aztán visszatérni, mintha mi sem történt volna. Az élet nem így működik, Eszter.

Ekkor lépések hallatszottak a lakás felől.
– Ki az, Balázs? – kérdezte álmosan Júlia, miközben mellé lépett.

– Júlia? – Eszter döbbenten nézett rá, majd a gömbölyödő hasára siklott a tekintete. Arcán fájdalmas felismerés villant. – Értem már…

Megfordult, és a bőröndje fogantyújáért nyúlt.

– Hová mész most? – szólt utána Balázs. – Ha akarod, maradhatsz éjszakára. Bár nem tudom, Lilla hogyan fogadna. Épp csak most kezdte megszokni, hogy nélküled él.

Eszter megrázta a fejét.
– Nem. Nincs értelme. Majd egyszer találkozom a lányommal… ha nagyobb lesz. Talán akkor megért. Nektek pedig… kívánok boldogságot. Őszintén. Isten veletek.

Azzal elindult lefelé a lépcsőn, és a ház újra csendbe burkolózott.