– Szerinted szükség van rá? – kérdezett vissza a férfi. – Nem elég az, ami most van?

– Nem, Balázs – felelte csendesen, de határozottan. – Már nem élhetünk csak úgy… van valami, amiről beszélnünk kell.

– Lillának hamarosan kistestvére születik – sütötte le a szemét Júlia. – Mi pedig papíron még mindig idegenek vagyunk egymásnak. Ez így nincs rendjén.

Balázs arca egy pillanat alatt felragyogott.
– Júlia… ugye ezt komolyan mondod?

– Igen. Teljesen komolyan.

Nem halogatták tovább: a következő szombaton bementek az anyakönyvi hivatalba, és beadták a házassági kérelmet.

Most pedig, azon az éjszakán, amikor a lakásban két legdrágább kincse – Júlia és Lilla – békésen aludt, a lépcsőház félhomályában egy megtört, sápadt alak állt előtte. Eszter volt az.

– Megjöttem… Szia, Balázs.

– Szia. Miért ilyenkor? – kérdezte hűvösen.

– Így érkezett a vonat. Későn.

– Egyedül jöttél? Hol van a nagy szerelem, Márk? – A hangjában keserű él csengett.

Eszter lesütötte a szemét.
– Márk meghalt. A sérülései túl súlyosak voltak. Végig mellette maradtam… küzdött, ameddig tudott. De nem élte túl.