Balázs egy pillanatra elhallgatott.
– Részvétem.

– Ezért jöttem vissza hozzátok – mondta halkan.

– Elkéstél. Itt már senki sem vár.

– Senki? Még Lilla sem?

– Ő sem. Nem lehet két évre hátat fordítani a családodnak pusztán önzésből, aztán visszatérni, mintha mi sem történt volna. Az élet nem így működik, Eszter.

Ekkor lépések hallatszottak a lakás felől.
– Ki az, Balázs? – kérdezte álmosan Júlia, miközben mellé lépett.

– Júlia? – Eszter döbbenten nézett rá, majd a gömbölyödő hasára siklott a tekintete. Arcán fájdalmas felismerés villant. – Értem már…

Megfordult, és a bőröndje fogantyújáért nyúlt.

– Hová mész most? – szólt utána Balázs. – Ha akarod, maradhatsz éjszakára. Bár nem tudom, Lilla hogyan fogadna. Épp csak most kezdte megszokni, hogy nélküled él.

Eszter megrázta a fejét.
– Nem. Nincs értelme. Majd egyszer találkozom a lányommal… ha nagyobb lesz. Talán akkor megért. Nektek pedig… kívánok boldogságot. Őszintén. Isten veletek.

Azzal elindult lefelé a lépcsőn, és a ház újra csendbe burkolózott.

❦

– Tehát amíg nem voltunk itthon, az anyád valahogy mégis bejutott a lakásba? – remegett a hangja a felháborodástól.

– Úgy tűnik – dörzsölte meg az orrnyergét Márk feszülten. – Csakhogy fogalmam sincs, hogyan. Nem adtunk neki kulcsot.

– Lehet, hogy van egy másolata? De honnan szerezhette? – töprengett a nő. – Vagy… talán hívott egy zárszakértőt?

– Anya, ezt mégis meddig csinálod? Megbeszéltük! – fordult szemrehányóan Márk az anyjához.

– Márkocskám – kezdte sértődött, mégis mézes hangon Ildikó –, én csak jót akartam. Sütöttem nektek egy adag palacsintát…

– Reggel hétkor? Szombaton?