– Azt javaslod, adjam be anyámat egy intézetbe? – kérdezte hitetlenkedve.

– Nem lesz fiatalabb – felelte Dóra türelmes, de határozott hangon. – Én pedig nem fogok pelenkázni és takarítani utána, bocsáss meg. Ha ápolót fogadunk, az rengeteg pénz. Gondolj bele.

– Talán el lehetne küldeni egy hosszabb kezelésre, aztán visszaköltözne a házába – próbált észszerű maradni Márk, bár érezte, hogy egyre nehezebb tisztán gondolkodnia.

– Drágám, az öregséget nem lehet meggyógyítani – rázta meg a fejét Dóra. – Ha fel is erősítik valamennyire, azt a régi házat akkor sem tudja majd rendben tartani. És mi amúgy is külön szeretnénk költözni innen…

– …külön akarunk élni. Ha itt marad minden a régiben, a ház tönkremegy a fejünkre.

– Tönkremegy… – ismételte Márk szinte gépiesen, mintha csak visszhangozná Dóra szavait, de közben már alig fogta fel, mit is mond.

– Figyelj – folytatta a nő határozottan. – Beíratjuk anyádat egy bentlakásos intézménybe, ahol rendesen ellátják. A házat pedig még azelőtt eladjuk, hogy teljesen lepusztulna. A pénzből veszünk egy lakást a városban. Ha pedig jobban lesz, magunkhoz vesszük. Ez így mindenkinek jó.

Az elektronikus kórlapok bevezetése rengeteg adminisztrációtól kímélte meg a rendelőt, és egy váratlan felismeréshez is hozzásegítette Rékát.

– Hát persze! – csapott a homlokára. – Hiszen ő járt nálunk kezelésen!

A rendszerben gyorsan megtalálta a bejegyzést. Valamilyen nemi úton terjedő fertőzés szerepelt a diagnózisnál, szakszerű latin elnevezéssel. Márk korábban azt mondta, a feleségét Dórának hívják, az adatlap azonban egy másik nevet mutatott: Erzsébet. Ez azért furcsa…

Réka elgondolkodott. Álnevet ilyen betegségnél nem ritkán használnak, ebben semmi meglepő nem volt. De a személyi igazolvány száma, a lakcímkártya adatai… Ráadásul mindössze fél évvel korábban járt náluk.

Felvette a telefont, és tárcsázta a testvérét.

– Gergő, szolgálatban vagy, vagy épp otthon lustálkodsz? – kérdezte csipkelődve.

– A közrend őre sosem pihen – felelte nevetve a férfi. – Mondjad, miben segíthetek?

– Rá tudnál nézni valakire az adatbázisban? A páciens útlevele egy névre szól, a biztosítása egy másikra. Nem stimmel a történet, és ő sem hajlandó tisztán beszélni.

– Küldd az adatokat! – válaszolta Gergő. – A nővérem nyugalmáért bármit.

– Mondtam én, hogy nem való hozzád! Figyelmeztettelek, hogy számító nőszemély! És most már bizonyítékom is van!

Nóra Ilona taxival érkezett haza az orvosi kontrollról. Márk nem volt hajlandó érte menni, otthon várta. Az asszony azonban nem egyedül lépett be.

– Hálás vagyok Rékának, hogy felnyitotta a szemem – csattant fel, majd egy iratköteget vágott a fia mellkasának. – Olvasd el, ha még nem felejtettél el betűzni a drága feleséged kedvéért!

A hangoskodás felhallatszott az emeletre. Dóra egy pillanatra megdermedt, aztán úgy döntött, nem bocsátkozik szócsatába. Kitárta az ablakot, kimászott a tornác tetejére, onnan próbált leereszkedni a tartóoszlop mentén – csakhogy odalent már várták.

Nóra Ilona ugyanis rendőri kísérettel tért vissza. A járőrök élén Réka bátyja állt. Gyorsan elfogták a menekülni próbáló nőt, bilincs kattant a csuklóján, majd betessékelték a rendőrautóba.

– Úristen… – hebegte Márk. – Ezek szerint bűnöző?

– Nem is akármilyen – vágta rá az anyja. – Sorozatos csaló! Hamis papírokkal ment férjhez olyan hiszékeny emberekhez, mint te, aztán kiforgatta őket mindenükből. Mondd csak, mit írattál már a nevére?

– Semmit… még nem – suttogta Márk lesütött szemmel. – Holnap akartunk közjegyzőhöz menni, hogy az autót átírasam rá.

Réka a második vizsgálat alkalmával adta át az összegyűjtött dokumentumokat volt anyósának. Ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Számára Nóra Ilona innentől csupán egy páciens maradt a sok közül.

Egy gondolat azonban még átfutott az agyán: Dóra – vagy bárhogy is hívták valójában – körül minden gyanú beigazolódott.

Úgy tűnik, néha még az anyósnak is igaza lehet.