A zajos várost figyelte az ablakból, és lassan tudatosult benne: mostantól valóban egyedül van.

Teljes erőbedobással vetette bele magát a tanulásba. Tankönyvek, jegyzetek, gyakorlati feladatok töltötték ki a napjait – a tanulás menedékké vált, amely távol tartotta a nyugtalanító gondolatokat. Később munkát is vállalt: eleinte szórólapokat osztogatott az aluljáróban, majd egy egyetemhez közeli kávézóban kapott állást. Gyakran kimerülten rogyott az ágyára, de ez a fáradtság jótékony volt – elnyomta a magány súlyát.

Az anyja időnként utalt némi pénzt, ám egy alkalommal Réka határozottan közölte:

— Anya, ne küldj többet. Megoldom.

— Ahogy gondolod — érkezett a hűvös felelet.

Ettől kezdve még ritkábbak lettek a hívások, és a beszélgetésekből is eltűnt minden személyesség.

Réka eldöntötte: nem tér vissza. Gabriella élje a maga életét, ő pedig felépíti a sajátját.

Két év telt el. Tél volt. Egy sikeres vizsga után Réka Viviennel és Eszterrel beült egy kis kávézóba az egyetem közelében. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó, bent halk jazz szólt, a levegőben frissen őrölt kávé illata terjengett. A békés hangulatot egy ügyetlen mozdulat törte meg: a pincér megbotlott, és egy csésze forró kávé Réka ölében landolt.