Márk elkomolyodott, ajkát összeszorította. – Tényleg nincs hová mennie? – kérdezte halkan. – Jöjjön el hozzánk! Nagy házunk van, három szoba is jut benne. Anyu nagyon rendes, senkit sem küldene el. Néha elszomorodik, amikor apa felbukkan és kiabál, de ő már nem lakik velünk. Csak időnként beállít, és olyankor anya sír. De magát biztosan nem zavarná el!

Tibor habozott. Kellemetlenül érezte magát a gondolattól, hogy egy gyerek hívására idegen otthonba menjen, mégis be kellett látnia: nemigen maradt más lehetősége. Ötvenöt éves volt, egykor hivatásos katona, most nyugdíjas. Fiatalon nősült, de első felesége a szolgálati évei alatt magára hagyta őt és a kislányukat. A lányával sosem sikerült igazán közel kerülniük egymáshoz, és most, hogy kitette a házból, az utolsó illúziója is szertefoszlott.

Márk határozott mozdulattal megfogta a kezét, és hazafelé húzta. A ház valóban tágas volt, ám látszott rajta, hogy rég nem törődtek vele. A kertkapu féloldalra billent, a verandán kopott ládák sorakoztak, a bejárati ajtó borítását karcolások csúfították.