– Anya, ő Tibor! – hadarta lelkesen Márk. – Képzeld, a lánya kitette a házból, pedig adott neki pénzt az új otthonra, és azt sem kapta vissza. Maradhat nálunk? Van üres szobánk!

– Hogyhogy kitette? A saját gyereke? – döbbent meg Eszter. Aztán Tiborra nézett, és szelíden bólintott. – Természetesen maradhat. Jöjjön be, készítek valami ennivalót.

– Már etettem – húzta ki magát büszkén Márk.

Eszter végül egy külön szobát rendezett be Tibornak. Amikor a férfi szóba hozta, hogy fizetne a lakhatásért, az asszony csak legyintett: elég, ha segít a ház körül, azzal már többet ad, mint gondolná.

Tibor hálásan fogadta a lehetőséget, és másnap már munkához is látott. Megigazította a kaput, megerősítette a kerítést, rendbe tette a hátsó tárolót. Bár nem dúskált a pénzben, az anyagokra nem sajnálta a forintot.

Márk rajongva nézett fel rá. Tibor megjavította a fiú iskolatáskáját, és minden apró segítségért megdicsérte. A ház lassan átalakult: rendezettebb, gondozottabb lett, és Eszter végre felszabadultabban sóhajtott fel. Úgy tűnt, hosszú idő után először nem egyedül cipeli a terheket, és lassan ő maga is kezdett újra odafigyelni saját magára.