Gábor még vetett egy gyűlölködő pillantást, aztán kisietett a kapun, és eltűnt az éjszakában.

Eszter nevetve lépett Tiborhoz, lábujjhegyre állt, és puszit nyomott az arcára.
– Köszönöm. Mindig arról álmodoztam, hogy valaki egyszer kiáll értem.

Tibor kissé zavarban mosolyodott el. – Nem is reméltem, hogy ilyen jószívű asszonyt sodor mellém az élet – vallotta be lesütött szemmel.

– Nem kellett volna ennyit várnod – súgta Eszter, és hozzá bújt.

Márk a közelben álldogált, elgondolkodva vakarta meg a tarkóját, majd szélesen elmosolyodott.
„Na, hát így találtam magamnak apukát? – futott át rajta. – Ez szuper! Holnap elmesélem a srácoknak, hátha ők is találnak maguknak egy ilyen rendeset.”