– Eszter, megjöttem. Felhoztam a bevásárlást, és átálltam a kocsival.

Márk belépett a konyhába, kabátját a kezében tartva. A mozdulat félúton megakadt. A tekintete Vivienre esett.

– Márk?.. – lehelte Vivien, és egy lépést hátrált.

Mindketten mozdulatlanná dermedtek, mint két színész, akiket váratlanul a reflektorfénybe taszítottak, mielőtt megtanulták volna a szerepüket.

A csend úgy feszült közéjük, mintha valaki hirtelen félbeszakította volna az előadást, és most mindenki a következő mondatára várna.

Eszternek egyetlen pillantás is elég volt. Márk szemében ott volt a lebukás rémülete. A visszafojtott levegő, a torokban elakadó szó. Vivien arcán a bizonytalanság, majd a hangszín hirtelen váltása – az önbizalomból bűntudat lett.

– Szóval te vagy a férje? – kérdezte Vivien lassan, szinte tagolva a szavakat. – Feleség. Otthon. Gyerek. És én… én csak a díszlet voltam ebben a mesében?

– Vivien, várj egy percet – emelte fel a kezét Márk. – Ez nem így van. El akartam mondani…

– Mit? Hogy kétszínű vagy? – kapta fel a táskáját Vivien. – Nem érdekel a magyarázkodásod.