– És nekem? – szólalt meg Eszter halkan. A kezében még mindig ott volt a konyharuha, mint valami fehér zászló. – Nekem sem jár válasz?

– Eszter, én… – Márk tett felé egy lépést.

– Ne gyere közelebb. Ne érj hozzám – remegett meg a hangja. – Mindketten… menjetek el.

Vivien utoljára Márkra nézett, aztán sietve távozott. A folyosón visszhangzott a sarka kopogása, majd csattant az ajtó.

Márk a konyha közepén maradt, lehajtott fejjel.

– Nem tudtam, hogy idejön. Esküszöm.

– Persze, hogy nem tudtad – ült le Eszter. A keze reszketett. – Mióta tart?

Rövid csend után jött a válasz:

– Hét hónapja.

Eszter felnevetett, de nem volt benne öröm.

– Hét hónap. Én meg krumplit sütöttem, leültettem az asztalomhoz, együtt nevettünk, ittunk… miközben a szeretőd volt.

Márk leereszkedett a székre vele szemben.

– Bolond voltam – suttogta Eszter, letörölve a könnyeit. – De te még nálam is nagyobb. Szétromboltad mindazt, amit évekig építettünk. Miért?

A sült olaj szaga és a keserű bor illata összekeveredett a levegőben. És abban a fojtogató némaságban Eszter megértette: valami végérvényesen eltört.