Vivien felállt, végigsétált a konyhán. Az ablaknál megállt, majd hirtelen visszafordult.

– Én nem akarok „rendjén valót”. Azt akarom, hogy értem ne aludjanak éjszakánként, hogy féljenek elveszíteni.

Eszter alig ismert rá. A régi, halk szavú lány helyett most valaki idegesen vibráló, szinte kiszámíthatatlan nő állt előtte.

– Elmentél hozzá? A feleségéhez? – kérdezte óvatosan.

– Egyszer. Elég volt. Meglepően kedves volt. És naiv. Azonnal hitt nekem, mintha csak megerősítést várna.

– Talán mert nem háborút akar.

– A férfit meg kell tartani – legyintett Vivien, és újra töltött. – Kézzel-lábbal, ha kell. Te meg tudnád?

– Nem tudom – suttogta Eszter, miközben a mosogatóhoz lépett. – Nekem a szerelem nem csatatér.

Vivien hallgatott. A pohár talpa koppant a pulton.

– És ha egy nap csak bejelentené, hogy mást szeret?

Eszter megdermedt. Megnyitotta a csapot, hogy a víz zaja elnyelje a választ.

– Nem tudom – mondta végül.

Abban a pillanatban határozott csapódással zárult a bejárati ajtó. Léptek közeledtek a folyosón. Férfihang hallatszott.