Másnap reggel üres ágyban ébredt. A párna hideg volt mellette. Márk nem jött vissza az éjszaka. Csak a telefon töltője maradt a konnektorban, mint egy jelentéktelen emlék.

Mozdulatlanul feküdt, a plafont bámulva. A tegnapi szavak újra és újra lecsaptak rá: „hét hónap”, „szerető”, „életem szerelme”. Mindez az ő otthonában, az ő asztalánál, a lánya szeme előtt.

Zörgés hallatszott a konyhából. Nóra lehetett az. Eszter magára kapta a köntösét és kiment.

– Anya… – fordult meg Nóra a tűzhelynél. Rántottát készített, igyekezett vidámnak tűnni, de a karikás szeme elárulta. – Hallottam mindent.

Eszter csak bólintott, vizet töltött magának. A pohár megremegett a kezében, a víz kilöttyent az asztalra. Nóra szó nélkül odanyújtott egy szalvétát.

– Hívott – mondta a lány. – Nem vettem fel. De… anya, tényleg megbánta. Kettőig ott állt a ház előtt.

– Most már bánhatja. Egyedül.

Eszter a szék támlájára támaszkodott. A szíve kettészakadt, de az emlékei nem engedték. Túl sok szó hangzott el. Túl sok tett történt.