– Nem tudom, mit akarok – mondta végül őszintén. – Semmit sem tudok.

Aznap nem látták Márkot. Másnap reggel azonban ott állt az ajtóban, bőrönddel. A szeme alatt sötét karikák, a kezében egy doboz apróság.

– Nem kérek bocsánatot. Csak… maradhatnék pár napig? Nórának szüksége van az apjára.

Eszter félrehúzódott. Nem szólt. Márk úgy lépett be, mint egy idegen.

Nóra átölelte. Eszter elfordult.

Eltelt egy hét. Egy fedél alatt éltek, mégis távolabb voltak egymástól, mint valaha. Márk mosogatott, bevásárolt, Nórát hozta-vitte az iskolába, reggelente lefőzte a kávét, ahogy régen. De minden mozdulatában volt valami erőltetett.

– Úgy viselkedik, mintha vissza lehetne csinálni – mondta Eszter a barátnőjének telefonon. – És nem tudom, akarom-e egyáltalán.

– Akkor képzeld el az életed nélküle – jött a válasz. – Mit érzel?

Este, amikor a tiszta ruhákat pakolta, a kezébe akadt egy ing. Az, amelyikben egyszer, egy záporban sétálva vallott neki szerelmet. Az anyag még mindig az otthon illatát őrizte – de volt benne valami idegen is, mintha már nem hozzá tartozna.