– Kiveszek egy lakást – mondta halkan. – Amíg nem döntöd el, mit szeretnél. Nem tudok úgy itt élni, hogy közben idegen vagyok melletted.

A kabátját már a kezében tartotta. Az ajtóból még visszanézett.

– De ha egyszer megengeded… visszajövök.

Eszter letette a könyvet az ölébe.

– Semmit nem ígérek – felelte tárgyilagosan.

Az ajtó bezárult mögötte. A lakásban maradt üresség furcsa módon nem volt nyomasztó. Inkább tiszta. Nyugodt.

A párkányon ott maradt Márk bögréje. A régi, hajszálrepedéssel az oldalán. Eszter a kezébe vette. Egy pillanatra a kukába akarta dobni, aztán mégis visszatette a helyére.

Két hét telt el. A ház halkabb lett. Nóra csendesebbé vált, de próbált erős maradni. Eszter pedig apránként újrarendezte a napjait: munka, tanulás a lányával, telefonhívások a barátnőkkel, új receptek kipróbálása, esti séták. Mindez Márk nélkül.

Az első napok nehezek voltak, főleg esténként. A csönd túl hangosnak tűnt. De az idő tompította a fájdalmat. A sajgás helyére valami más költözött: éberség. Mintha hosszú álomból tért volna magához. Rádöbbent, hogy az elmúlt éveket szerepben élte – feleségként, anyaként, háziasszonyként. Most először volt ideje arra, hogy csak önmaga legyen. Nem valakihez viszonyítva. Csak Eszter.