Aláírás nem volt, mégis tudta, kitől jött.

Hosszan nézte a kis fát, majd az ablakpárkányra tette, és gyertyát gyújtott mellé.

Két hónappal később Márk a szokásos módon jött Nóráért. Búcsúzáskor megállt.

– Felmondtam. Saját vállalkozásba kezdek. Emlékszel, mennyit álmodoztunk erről?

– Emlékszem – felelte Eszter. – Sok sikert.

– Ha valaha úgy érzed… számíthatsz rám.

Eszter csak bólintott.

Tavasszal új név jelent meg a telefonjában: „Kristóf – galéria”. A kiállításon találkoztak. A férfi nevetett, amikor Eszter bevallotta, hogy a kortárs művészetet sosem fogja megérteni.

– Nem is kell megfejteni – mondta Kristóf, és a szemébe nézett. – Elég, ha hagyod hatni.

Eszter hirtelen ráébredt, milyen régen beszélt vele bárki így. Nem vitatkozva, nem kioktatva, nem bizonygatva az igazát. Csak figyelve. Érdeklődéssel. Tisztelettel.

A múlt nem tűnt el. Ott maradt benne, mint egy régi levél egy doboz mélyén. Tudja az ember, hogy létezik – de nem veszi elő nap mint nap.

Az élete most más ritmusban haladt. Lassabban. Őszintébben. Kevesebb illúzióval, de több reménnyel.

És Eszter már biztos volt benne: most kezdődik csak igazán.

❦

– Tessék?! Mit mondtál az előbb? – fordult vissza Réka hirtelen, és játékosan, de érezhető indulattal rácsapott Márk vállára. – Ismételd meg, ha mered!

A fiú felnevetett, a tekintetét azonban le sem vette a monitorról, ahol épp a kedvenc online játékával csatázott.

– Nem fog tetszeni – vigyorgott.

– Azt mondtam, ismételd meg! – erősködött Réka, a hangja már kevésbé volt játékos.

– Rendben. Azt mondtam, hogy jót tenne neked pár kiló mínusz. Ja, és hogy nekem inkább a vékony szőkék jönnek be, nem a teltebb barnák – felelte könnyedén Márk, mintha csak az időjárásról beszélne.