– Nem félsz, hogy félreérti a szándékodat? – Eszter elharapta a mondat végét.

– Általában nem nagyon értenek semmit. Csak állnak ledermedve, pislognak. Senki nem számít rá, aztán egyszer csak ott vagyok.

Eszter gyomra minden újabb mondattal egyre szorosabb csomóba rándult.

– És ha nem te vagy az egyetlen? Ha mindenkinek ezt suttogja?

Vivien ajkán magabiztos mosoly jelent meg.

– Nem mindenkinek. Nekem. Én más vagyok. Legalábbis ő ezt mondja.

Ebben a pillanatban belépett a konyhába Nóra, Eszter tizenöt éves lánya. Karcsú alakja és nyílt tekintete szinte beragyogta a helyiséget.

– Szia, anya. Jó estét.

– Ő a lányom, Nóra. Nóra, ő itt Vivien, együtt jártunk főiskolára.

– Örülök – préselte ki magából Vivien egy kissé mesterkélt mosollyal. A bor már kipirította az arcát, a szeme csillogása üvegesebb lett.

Nóra udvariasan biccentett, majd visszahúzódott a szobájába. Vivien kiitta a poharát, és azonnal újratöltött.

– Tudod, Eszter, elmúltam harminc. Mondd, hol vannak a normális férfiak? Vagy kölykök, vagy rég elkeltek. Ha élni akarsz, alkalmazkodsz. Elvettem? Nem. Csak megszereztem, amit a sors elém tett.

– És ha veled is ezt teszi majd? – fordult felé lassan Eszter a tűzhely mellől.

– Nem fogja. Én nem vagyok olyan, mint az a papucsban csoszogó, rántotthúst sütögető asszony.

– Nem is kell ismernem. Rájuk van írva: megszokás, unalom, hétköznapok. Nézd csak magad – krumplit sütsz. Szerinted meddig maradsz izgalmas egy férfinak?

Eszter ujjai ökölbe szorultak. A dühe szinte remegtette a vállát. Lassan letette a kést a vágódeszkára.

– Vigyázz, mit mondasz.

Vivien vállat vont.

– Ugyan már, nem a te férjedet akarom elszedni.

– Csak próbálnád meg – felelte Eszter halkan, de élesen. – Még a hajadat is letépném.

A bejárati ajtó ekkor halkan kinyílt, de egyikük sem figyelt fel rá azonnal.

– Na és te? – folytatta Vivien, mintha mi sem történt volna. – Boldog vagy? Sikerült az életed?

– Erre nehéz röviden válaszolni – kortyolt Eszter a borból. – Van munkám, van egy csodás lányom, és a férjem.

– De szereted még? – csapott le a kérdés hirtelen.

Eszter elbizonytalanodott. Az igazat mondja, vagy azt, amit illik?

– Azt hiszem, igen. Társak vagyunk. Sok mindenen mentünk keresztül együtt.

– A „társ” szó inkább testvérre illik. A férj legyen tűz, őrület, szenvedély.

– Nem minden kapcsolat egyforma – felelte Eszter nyugodtabban, mint amilyennek érezte magát. – És ez így van rendjén.

Vivien felállt, végigsétált a konyhán. Az ablaknál megállt, majd hirtelen visszafordult.

– Én nem akarok „rendjén valót”. Azt akarom, hogy értem ne aludjanak éjszakánként, hogy féljenek elveszíteni.

Eszter alig ismert rá. A régi, halk szavú lány helyett most valaki idegesen vibráló, szinte kiszámíthatatlan nő állt előtte.

– Elmentél hozzá? A feleségéhez? – kérdezte óvatosan.

– Egyszer. Elég volt. Meglepően kedves volt. És naiv. Azonnal hitt nekem, mintha csak megerősítést várna.

– Talán mert nem háborút akar.

– A férfit meg kell tartani – legyintett Vivien, és újra töltött. – Kézzel-lábbal, ha kell. Te meg tudnád?

– Nem tudom – suttogta Eszter, miközben a mosogatóhoz lépett. – Nekem a szerelem nem csatatér.