Vivien hallgatott. A pohár talpa koppant a pulton.

– És ha egy nap csak bejelentené, hogy mást szeret?

Eszter megdermedt. Megnyitotta a csapot, hogy a víz zaja elnyelje a választ.

– Nem tudom – mondta végül.

Abban a pillanatban határozott csapódással zárult a bejárati ajtó. Léptek közeledtek a folyosón. Férfihang hallatszott.

– Eszter, megjöttem. Felhoztam a bevásárlást, és átálltam a kocsival.

Márk belépett a konyhába, kabátját a kezében tartva. A mozdulat félúton megakadt. A tekintete Vivienre esett.

– Márk?.. – lehelte Vivien, és egy lépést hátrált.

Mindketten mozdulatlanná dermedtek, mint két színész, akiket váratlanul a reflektorfénybe taszítottak, mielőtt megtanulták volna a szerepüket.

A csend úgy feszült közéjük, mintha valaki hirtelen félbeszakította volna az előadást, és most mindenki a következő mondatára várna.

Eszternek egyetlen pillantás is elég volt. Márk szemében ott volt a lebukás rémülete. A visszafojtott levegő, a torokban elakadó szó. Vivien arcán a bizonytalanság, majd a hangszín hirtelen váltása – az önbizalomból bűntudat lett.

– Szóval te vagy a férje? – kérdezte Vivien lassan, szinte tagolva a szavakat. – Feleség. Otthon. Gyerek. És én… én csak a díszlet voltam ebben a mesében?

– Vivien, várj egy percet – emelte fel a kezét Márk. – Ez nem így van. El akartam mondani…

– Mit? Hogy kétszínű vagy? – kapta fel a táskáját Vivien. – Nem érdekel a magyarázkodásod.

– És nekem? – szólalt meg Eszter halkan. A kezében még mindig ott volt a konyharuha, mint valami fehér zászló. – Nekem sem jár válasz?

– Eszter, én… – Márk tett felé egy lépést.

– Ne gyere közelebb. Ne érj hozzám – remegett meg a hangja. – Mindketten… menjetek el.

Vivien utoljára Márkra nézett, aztán sietve távozott. A folyosón visszhangzott a sarka kopogása, majd csattant az ajtó.

Márk a konyha közepén maradt, lehajtott fejjel.

– Nem tudtam, hogy idejön. Esküszöm.

– Persze, hogy nem tudtad – ült le Eszter. A keze reszketett. – Mióta tart?

Rövid csend után jött a válasz:

– Hét hónapja.

Eszter felnevetett, de nem volt benne öröm.

– Hét hónap. Én meg krumplit sütöttem, leültettem az asztalomhoz, együtt nevettünk, ittunk… miközben a szeretőd volt.

Márk leereszkedett a székre vele szemben.

– Bolond voltam – suttogta Eszter, letörölve a könnyeit. – De te még nálam is nagyobb. Szétromboltad mindazt, amit évekig építettünk. Miért?

A sült olaj szaga és a keserű bor illata összekeveredett a levegőben. És abban a fojtogató némaságban Eszter megértette: valami végérvényesen eltört.

Másnap reggel üres ágyban ébredt. A párna hideg volt mellette. Márk nem jött vissza az éjszaka. Csak a telefon töltője maradt a konnektorban, mint egy jelentéktelen emlék.

Mozdulatlanul feküdt, a plafont bámulva. A tegnapi szavak újra és újra lecsaptak rá: „hét hónap”, „szerető”, „életem szerelme”. Mindez az ő otthonában, az ő asztalánál, a lánya szeme előtt.

Zörgés hallatszott a konyhából. Nóra lehetett az. Eszter magára kapta a köntösét és kiment.

– Anya… – fordult meg Nóra a tűzhelynél. Rántottát készített, igyekezett vidámnak tűnni, de a karikás szeme elárulta. – Hallottam mindent.