Eszter csak bólintott, vizet töltött magának. A pohár megremegett a kezében, a víz kilöttyent az asztalra. Nóra szó nélkül odanyújtott egy szalvétát.

– Hívott – mondta a lány. – Nem vettem fel. De… anya, tényleg megbánta. Kettőig ott állt a ház előtt.

– Most már bánhatja. Egyedül.

Eszter a szék támlájára támaszkodott. A szíve kettészakadt, de az emlékei nem engedték. Túl sok szó hangzott el. Túl sok tett történt.

– Nem tudom, mit akarok – mondta végül őszintén. – Semmit sem tudok.

Aznap nem látták Márkot. Másnap reggel azonban ott állt az ajtóban, bőrönddel. A szeme alatt sötét karikák, a kezében egy doboz apróság.

– Nem kérek bocsánatot. Csak… maradhatnék pár napig? Nórának szüksége van az apjára.

Eszter félrehúzódott. Nem szólt. Márk úgy lépett be, mint egy idegen.

Nóra átölelte. Eszter elfordult.

Eltelt egy hét. Egy fedél alatt éltek, mégis távolabb voltak egymástól, mint valaha. Márk mosogatott, bevásárolt, Nórát hozta-vitte az iskolába, reggelente lefőzte a kávét, ahogy régen. De minden mozdulatában volt valami erőltetett.

– Úgy viselkedik, mintha vissza lehetne csinálni – mondta Eszter a barátnőjének telefonon. – És nem tudom, akarom-e egyáltalán.

– Akkor képzeld el az életed nélküle – jött a válasz. – Mit érzel?

Este, amikor a tiszta ruhákat pakolta, a kezébe akadt egy ing. Az, amelyikben egyszer, egy záporban sétálva vallott neki szerelmet. Az anyag még mindig az otthon illatát őrizte – de volt benne valami idegen is, mintha már nem hozzá tartozna.

A fiók mélyére rejtette, és aznap egy másik szobában feküdt le.

Pár nappal később elment a közeli szupermarketbe. Ugyanaz a borospolc. Ugyanaz a kosár a kezében. Minden ismerős volt – mégis teljesen más.

Összenéztek.

– Eszter… – lépett közelebb Vivien. – Nem tudtam rólad. Tényleg nem.

– És ha tudtad volna? – kérdezte Eszter nyugodtan.

Vivien lesütötte a szemét.

– Akkor nem jövök fel hozzátok. De valószínűleg akkor is találkozom vele. Nem vagyok ártatlan.

Eszter hirtelen kérdezett:

– Szereted?

Vivien megtorpant.

– Már nem. Amikor egyetlen nap alatt kitörölt az életéből, elmúlt. Gyáva. Azt akarta, hogy én intézzek el mindent helyette. Még a házassága végét is.

Szomorkás mosoly jelent meg az arcán.

– Azt mondta, szeret. Volt egy esténk, amilyet mindig is akartam. Aztán másnap már…

…másnapra pedig semmivé foszlott minden. Hazugság volt. Én szégyelltem magam miatta. Ő nem.

Aznap este Márk odalépett Eszterhez, amikor a nő egy fotelben ülve olvasott. A ház csendes volt, csak az oldalak halk surrogása hallatszott.

– Kiveszek egy lakást – mondta halkan. – Amíg nem döntöd el, mit szeretnél. Nem tudok úgy itt élni, hogy közben idegen vagyok melletted.

A kabátját már a kezében tartotta. Az ajtóból még visszanézett.

– De ha egyszer megengeded… visszajövök.

Eszter letette a könyvet az ölébe.

– Semmit nem ígérek – felelte tárgyilagosan.

Az ajtó bezárult mögötte. A lakásban maradt üresség furcsa módon nem volt nyomasztó. Inkább tiszta. Nyugodt.

A párkányon ott maradt Márk bögréje. A régi, hajszálrepedéssel az oldalán. Eszter a kezébe vette. Egy pillanatra a kukába akarta dobni, aztán mégis visszatette a helyére.