Eszter hirtelen úgy érezte, mintha reflektorfénybe került volna. A tekintete önkéntelenül a tükör felé siklott: apró ráncok, halvány karikák. Vivien valóban ragyogott – feszes bőr, élénk tekintet, irigylésre méltó alak.

– Majd átgondolom – felelte visszafogottan.

– Tedd azt – bólintott Vivien, és kinyitotta a bort.

Az ital illata összekeveredett az almáéval. Lágy, édeskés aroma lengte be a konyhát, mintha eleve arra szánták volna, hogy közelebb hozza az embereket egymáshoz.

– Hogy hívják a férjedet? – kérdezte Vivien, miközben a poharakba töltött.

– Márk – válaszolta Eszter szinte gondolkodás nélkül.

Vivien elmosolyodott, és a poharat finoman megforgatta a kezében.

– Szép név – jegyezte meg halkan, és a tekintete egy pillanatra különös fényt kapott.

Vivien továbbra sem kapta el a tekintetét, egyenesen Eszter szemébe nézett, mintha ott akarna választ találni valamire, amit még nem mondott ki.

– Igyunk a viszontlátásra – emelte meg a poharát könnyed mozdulattal.

– A régi évfolyamtársakra – felelte Eszter, és hozzáérintette az üvegét.