A koccanás halk volt, de a hangja mégis megtörte a levegőben vibráló feszültséget. Az első korty bor melegsége lassan szétáradt bennük, oldva a kezdeti merevséget. Eszter a pulthoz lépett, elővette a krumplit, és hámozni kezdte – vacsorát tervezett, bár a vendég már úgy helyezkedett el a konyhában, mintha mindig is ide tartozott volna. Vivien kényelmesen hátradőlt a széken, levette a kabátját, és megállás nélkül beszélt.

– Azt mondja, én vagyok számára az igazi. A felesége? Árnyék csupán. Fél éve ígéri, hogy lezárja azt a házasságot – jegyezte meg félvállról, mintha csak az időjárásról csevegne.

Eszter kezéből majdnem kicsúszott a kés.

– Fél éve? Ezt komolyan mondod?

– Miért, szerinted sok? A szerelem nem menetrend szerint érkezik. Nem az én hibám, hogy nős. Ő keresett meg engem.

– És úgy gondoltad, jó ötlet eljönni a feleségéhez?

– Nem balhét akartam. Csak… tudassa valaki vele, hogy hamarosan változik az élete.

– Nem félsz, hogy félreérti a szándékodat? – Eszter elharapta a mondat végét.

– Általában nem nagyon értenek semmit. Csak állnak ledermedve, pislognak. Senki nem számít rá, aztán egyszer csak ott vagyok.