Eszter gyomra minden újabb mondattal egyre szorosabb csomóba rándult.

– És ha nem te vagy az egyetlen? Ha mindenkinek ezt suttogja?

Vivien ajkán magabiztos mosoly jelent meg.

– Nem mindenkinek. Nekem. Én más vagyok. Legalábbis ő ezt mondja.

Ebben a pillanatban belépett a konyhába Nóra, Eszter tizenöt éves lánya. Karcsú alakja és nyílt tekintete szinte beragyogta a helyiséget.

– Szia, anya. Jó estét.

– Ő a lányom, Nóra. Nóra, ő itt Vivien, együtt jártunk főiskolára.

– Örülök – préselte ki magából Vivien egy kissé mesterkélt mosollyal. A bor már kipirította az arcát, a szeme csillogása üvegesebb lett.

Nóra udvariasan biccentett, majd visszahúzódott a szobájába. Vivien kiitta a poharát, és azonnal újratöltött.

– Tudod, Eszter, elmúltam harminc. Mondd, hol vannak a normális férfiak? Vagy kölykök, vagy rég elkeltek. Ha élni akarsz, alkalmazkodsz. Elvettem? Nem. Csak megszereztem, amit a sors elém tett.

– És ha veled is ezt teszi majd? – fordult felé lassan Eszter a tűzhely mellől.

– Nem fogja. Én nem vagyok olyan, mint az a papucsban csoszogó, rántotthúst sütögető asszony.