Márk harmadik éjszakája nem jött haza. Lilla nyugtalanul járkált fel-alá a lakásban, mégsem szánta rá magát, hogy felhívja. A férfi szavai túlságosan mélyen megsebezték, és a büszkesége nem engedte, hogy ő tegye meg az első lépést.

Szombat reggel volt. Lilla a megszokott ritmusban kezdte a napot: reggelizett, rendbe szedte magát, majd elővette a szennyeskosarat, amely egész héten gyűlt. Amikor végzett a ruhák szétválogatásával, előkészítette a porszívót is. Éppen hozzáfogott volna a takarításhoz, amikor megszólalt a csengő.

Az első gondolata az volt, hogy talán Márk áll az ajtó előtt, és mégis hazajött. Amikor azonban kinyitotta, teljesen más látvány fogadta: Emese, az anyósa állt a küszöbön.

– Szervusz, kedvesem! – lépett be határozottan, miközben már a kabátját gombolta ki.

– Jó napot… – hebegte Lilla meglepetten. – Minek köszönhetem a látogatást?

– A fiam szerint teljesen kicsúszott a kezedből a háztartás – felelte Emese, és már be is vonult a nappaliba. – Úgy láttam jónak, ha megtanítalak, hogyan kell rendesen dolgozni.

Köszönés, magyarázat nélkül sorolni kezdte a teendőket: a sarokpolcot le kell pakolni és alaposan lemosni, a cipősszekrényt rendbe tenni, minden lábbelit megtisztítani, az emeleti tárolót átválogatni, a tűzhelyet és a hűtőt kívül-belül kifényesíteni…

Lilla némán követte a lakásban, próbálta összerakni, mi zajlik körülötte. Amikor Emese végre megállt a szoba közepén, parancsoló hangon szólt:

– Na, mire vársz? Láss neki! És főzz nekem egy kávét. Tejszínnel kérem, két cukorral.

– Elnézést? – Lilla csak ekkor tért magához.

– Azt mondtam, készíts kávét – ismételte türelmetlenül az anyós.

– Rendben, jöjjön a konyhába – felelte Lilla higgadtan.

Két csészét vett elő, ám Emese azonnal rátette a kezét az egyikre.

– Ó, nem. Te takarítani fogsz. Én pedig itt ülök, megiszom a kávémat, és figyelem, hogyan dolgozol.

– Mármint felügyelőként? Mint egy börtönőr? – kérdezett vissza Lilla egyenesen.

– Hogy merészelsz ilyen emberekhez hasonlítani? – háborodott fel Emese.

– Akkor igya meg a kávéját, és utána menjen haza. A rendrakást megoldom egyedül is, nincs szükségem ellenőrzésre – vágott vissza Lilla.

– Olyan „jól” oldottad meg eddig is, hogy a férjed inkább visszaköltözött hozzám – jegyezte meg gúnyosan az anyósa.

– Ez az ő döntése – válaszolta Lilla nyugodtan. – Ha valóban tisztázni akarta volna a problémáinkat, felnőtt emberhez méltó módon tette volna meg, nem pedig úgy, hogy maga mögé bújva küld ide, hogy rendre utasítson engem.

– Nézze, elnézést, de mára még programjaim vannak. Feltart – tette hozzá Lilla hűvösen, jelezve, hogy számára ezzel lezárult a beszélgetés.

– Micsoda arcátlanság! – szisszent fel Emese, ajkát sértődötten összeszorítva.

Amint az anyósa végre távozott, Lillából kiszállt minden késztetés a takarításra. A lakás csendje most inkább fojtogatónak tűnt, mint megnyugtatónak, ezért úgy döntött, nem hagyja, hogy a délelőtti jelenet rátelepedjen a napjára. Felhívta Rékát, és megbeszéltek egy találkozót a kedvenc kávézójukban, hátha a barátnője társasága kizökkenti ebből a kellemetlen állapotból.