Márk nyelt egyet.

– És velem mi lesz?

– Felajánlom a stratégiai tanácsadói pozíciót. Vagy kérhet két évnyi fizetésének megfelelő végkielégítést. Ön dönt.

Két éves bér. Hét esztendő munkájáért. Márk érezte, ahogy a dühe és a kétségbeesése összekeveredik.

– Gábor… – kezdte halkan, először szólítva nevén az apósát. – Tudom, hogy tegnap… túl messzire mentem. De Lilla… ő mégiscsak a feleségem. Talán rendezhetnénk ezt családon belül.

Gábor enyhén felvonta a szemöldökét.

– Családon belül? – kérdezte halkan. – Amikor az én lányomat kitetted az ajtón, akkor is így gondolkodtál?

Márk lesütötte a tekintetét. A szavak most nehezebbek voltak, mint bármelyik tárgyalás.

– Hibáztam. Nagyon is. Csak… felgyűlt bennem minden. Felhívom Lillát. Bocsánatot kérek. Rendbe hozom, amit elrontottam.

Az após felállt, az ablakhoz sétált. Innen Budapest modern felhőkarcolói tárultak eléjük – az a panoráma, amelyre Márk mindig büszkén mutatott rá a vendégeknek.

– Tudja, Márk, huszonöt éven át hallgattam arról, mivel foglalkozom valójában – szólalt meg végül Gábor. – Nem akartam, hogy a lányom valaha is azt higgye, a pénze miatt ment férjhez. Azt szerettem volna, ha egyenrangúak. Maga azonban mindent megtett, hogy bebizonyítsa: ez az egyensúly sosem létezett.