Visszafordult.

– Kap egy lehetőséget. Egyetlenegyet. Nem magáért – Lilláért. Még most is szereti magát, akkor is, ha ezt önmagának sem meri bevallani. Ha egy hónap alatt valódi változást mutat – nem szavakban, hanem tettekben –, visszakapja a céget. Teljes egészében. De ha nem… akkor nemcsak az üzlettől búcsúzik, hanem a lányom életéből is.

– Egy hónap? – emelte fel a fejét Márk.

– Pontosan harminc nap. És ne próbáljon trükközni. Mindent látni fogok.

Gábor magára hagyta.

Aznap este Lilla a szülei lakásában ült a kopott kanapén, és az esőt figyelte, ahogy apró cseppekben szitált az utcára. A novemberi félhomályban a lámpák fénye csillogott a pocsolyákban. Réka a konyhában tett-vett, csészék csörrentek halkan; már harmadszor kérdezte meg, kér-e teát, de nem mert közelebb menni.

Megcsörrent a telefon. Márk neve villogott a kijelzőn.

Lilla hosszú másodpercekig nézte, majd felvette.

– Lilla… – a férfi hangja fáradt volt, megtört. – Találkozhatnánk? Beszélnünk kellene.

– Miről, Márk? – kérdezte csendesen. – Mindent elmondtál már.