– Ostoba voltam. Öntelt és vak. Sajnálom.

A vonal túlsó végén csönd maradt.

– Kérlek, csak egyszer. Elmegyek bárhová, amit mondasz.

Lilla sóhajtott.

– Holnap hétkor. A régi téri kávézóban. Ott, ahová az egyetem után jártunk.

– Ott leszek.

Másnap Márk fél órával korábban érkezett. Két fahéjas cappuccinót rendelt – pontosan olyat, amilyet Lilla szeretett. A papírszalvétát gyűrögette, miközben az ajtót figyelte.

Amikor a nő belépett és letekerte a sálját, felpattant. Ölelni próbálta, de Lilla egy lépést hátrált.

– Szia.

– Szia – felelte a férfi, és zavartan segített levenni a kabátját. Keze enyhén remegett.

Leültek.

– Nem tudom, hogyan kezdjem – nézte a csészét Márk. – Tegnap elveszítettem a céget.

Lilla meglepetten pillantott rá.

– Elveszítetted? Hogyan?

– Az apád már régóta felvásárolta. Mostanra minden az övé.

A nő dermedten ült.

– Apa? Hiszen ő…

– Igen. Nem nincstelen nyugdíjas. Én pedig elvakult, gőgös bolond voltam.

Lilla hátradőlt.

– És ezt miért mondod el nekem?

– Hogy tudd: megkaptam, amit érdemeltem. És hogy bocsánatot kérjek. Nem a cég miatt. Hanem minden másért. Minden bántó szóért, amit neked vagy a szüleidnek mondtam. Amiért idegenné tettelek a saját otthonodban.