– Gyere beljebb, Márk, ülj le – szólalt meg végül Réka kissé zavartan, miközben még mindig a mellkasához szorította a virágcsokrot, mintha attól tartana, hogy ha elengedi, az egész jelenet szertefoszlik.

Márk belépett a szűk előtérbe. Ugyanott állt most, ahol egykor, évekkel korábban, fiatal egyetemistaként megkérte Lilla kezét. Akkor tele volt tervekkel, önbizalommal, csillogó szemmel. Most pedig érett férfiként állt ott – és mégis kisebbnek érezte magát, mint valaha.

Lilla a konyhaajtóban maradt, karba tett kézzel. Tekintete éber volt, óvatos, szinte védekező.

– Miért jöttél? – kérdezte halkan, de hajthatatlan hangon.

– Bocsánatot kérni. Nem telefonon. Nem egy elegáns kávézóban. Hanem itt. Ott, ahol minden elkezdődött.

Gábor is előlépett a szobából, szó nélkül a konyhaasztal melletti székre mutatott. Márk leült. A kezében tartott italt letette az asztalra, majd összekulcsolta ujjait a térdén, akár egy diák, aki felelni készül.

– Réka, Gábor… – kezdte, és felváltva nézett rájuk. – Úgy viselkedtem, mint egy öntelt senki. Olyan dolgokat mondtam magukról, amelyek miatt ma is szégyellem magam. Azt hittem, hogy a pénz és a beosztás magasabb polcra emel. Közben én voltam a legszegényebb – belül.